Két holt lélek vár gyönyörre
késtől pörgő mészárszéken,
új koncra les szemük gödre,
– olvadnak fémhideg kéjben.
Csontkanál merít a löttyből,
‒ tetemek felett lebegnek,
friss vérhez az infra-csöndből
mártogatnak kínkeservet.
Fülüknek zenél a hörgés,
képükön tört árnyvarázslat:
sápkór szőtte fél-derengés.
– Káinok, kik falni vágynak!
Falvakban élt s hitt, ki Ember…
Korunk? Hitvány – kereskedő!
Uzsorás markokból „szentelt”
víz hull ránk s kizökkent idő.
Sár-démonok mért születnek
közénk – várva új Kaszásra,
ráksaszák, felködlő lelkek
húznak testi pusztulásba?
Csészealj vagy féregjárat
visz majd bolygó-temetőkbe?
… Igazság, Vég? Újra fájhat –
felhőkbe vésték, nem kőbe:
Míg az Élet élni akar:
lelket kész hét tűzbe vetni,
s az, ki csak üstököt vakar,
magát fogja eltemetni!
Legutóbbi módosítás: 2015.01.21. @ 15:50 :: Pásztor Attila - Atyla
