Minden, ami itthon körbevesz,
őrzi ma is a kezed nyomát.
A törpévé összement babák,
legók, piciny kinder-figurák
ott ülnek, állnak a polcokon,
könyvek között, fiókok alján.
Rajtam kérik számon, merre vagy,
s én rajtuk, hogy tudják, elhagytál.
Elmesélem mindnek egyenként,
hogy itt voltál parányi gyermek,
értelmed is itt lobbant lángra,
míg a hajnal fel-felderengett,
veled ébredtek két karodban
ezek a rég elhagyott babák.
az első szavakat itt formáltad,
gügyögéseid ők hallgatták.
Együtt sírtatok, nevetettek,
az esti mesén körbevett mind.
Gyere vissza, vigasztald őket,
ülj le közéjük kicsit megint.
Szólj a Ducikádra, vigyázzon,
mióta nem vagy, sokat eszik.
A kék szemű csitri, szerelmes,
féltem öt, hogy belebetegszik.
S a sértődős, szőke hajú dög,
képzeld, elkerüli a többit,
a Barbik hiába kérlelik,
ő csak szépítkezik, öltözik.
Csak nézem őket, és ámulok…
mily csodás volt a gyerek-világ,
ahogy összefutott polcokon
néhány évnyi Baba-délibáb,
s beragyogta életed egét,
boldog volt mind, hogy megölelted,
fülükbe súgtad, hogy szereted,
ahogy csak egy anya szerethet.
Mit számít, hogy rohan az idő,
annyi sok, ábrándos év után
nem változtak semmit a Babák,
csak nagy lány lett az én unokám.
Nem rég fel kellett értük nyúlnod,
hogy levegye őket kis kezed,
ma meg térdig hajolsz hozzájuk,
mikor néha hazaérkezel,
szemed csillaga kigyúl értük,
fellobban szívedben a láng még,
s érzed, e csodálatos világ,
nekik komoly csak, neked játék.
Szavad, mosolyod, érintésed
gyógyír az elhagyott Babáknak.
Újra élnek, mosolyognak rád,
sírnak, örülnek, kiabálnak,
hisz oly zord, kegyetlen a sorsuk,
fáj nekik, hogy nem lehetsz velük.
Ruháik rongyosak, kopottak,
s nem ejti ki senki a nevük.
Szipognak némán ülve, lógva,
régi dobozaik foglyaként.
Jöjj haza, szabadítsd ki őket,
lobbants fel szívükben új reményt.
Lehet, hogy mindez álmodozás,
csillagnyi emléknyom szívemben,
Babák és Te amit még őrzök
magammal összebilincselten.
Ezt rótta rám áldásként a sors,
itt az otthonuk, itt a hazájuk.
Ők éltetnek egymásra hullva…
tudom, hogy visszajössz hozzájuk.
