Leparkolunk. Előttünk az utcai lámpák szórt fényében szunyókáló főtér. Alig látunk sétáló embereket. Kamasz Lányok, fiúk bandáznak itt-ott, egy-két kisgyermekes család sétálgat. Advent idején még lármás, nyüzsgő központi hely csendes lett, elfáradt. Az ajándékoktól roskadozó fabódék is bezártak.
Harangoznak. Este hat óra van. Botond kimászik a hátsó ülésről. Ritkán engedi már, hogy kivegyük. Na persze, egy két és fél éves gyermek már nem kisded, ő már önállóan száll ki-be a kocsiba. Alig ér földet a lába, felkiált:
—Tepi! Tepi! Tepi! — néz a távolba, és mutat a magasba, a főtér túloldalán magasodó templomtornyok irányába. Kézen fogjuk, még engedi… együtt indulunk tovább. A gyerekszülők mögöttünk. Boti nyár óta a tornyokat „tepinek” hívja. A nagyobb családi házak, szállodák, színházak, múzeumok kupoláit, díszes tetőit is így szólítja. Valójában megszólítja azokat, mintha személyek lennének. Az ő képzelőereje még óriási. Ez csodálatos a gyermekkorban.
A felújított tér túloldalán, mint három őrtorony állnak a kivilágított templomtornyok, és rendületlenül őrködnek a főtér felett. Elől a Páduai Szent Antal-társszékesegyház két karcsú tornya nyújtózik a csillagos téli ég felé, kicsit távolabb Európa legnagyobb evangélikus templomának, a békéscsabai Evangélikus nagytemplomnak hetvenöt méteres tornya magasodik.
A műjégpálya mellett haladunk. Egy rutinos fiatal pár siklik el a jégen, nagyobbacska gyerekek tanulgatják botladozva a korcsolyázás csínját-bínját. A korcsolyapálya üzemeltetője kellemes zenével csábítja a korcsolyázni vágyókat, de csak a palánknál ácsorgó nézők gyarapodnak. Kicsit megállunk, majd engedve a legifjabb családtag óhajának, indulunk tovább. Boti egyre jobban szedi lábacskáit. Észrevette már régi jó barátját, Thomast, a gőzmozdonyt. De Thomas csak áll, mint egy szobor. Nem mozdul. Közelebb érünk, nagy tábla hirdeti: ZÁRVA. Tartok tőle, hogy kis unokám nem tolerálja kellően Thomas mozdulatlanságát. Félelmem korai, Boti most a látvánnyal is beéri. Nézi egy darabig régi barátját, majd int neki, közben megbeszéljük, hogy Thomas már az éjszakai pihenőhelyen van. Sok utast szállított a napokban és nagyon elfáradt. A magyarázat elfogadhatónak bizonyul. Elbúcsúzunk Thomastól, megyünk tovább felfedezőutunkra.
Megnézzük a városi nagy-nagy „Kafacsát”. Díszes és hatalmas kókuszdiók és színes „kucorok” lógnak rajta. A „jégpacsok” is óriásiak, s ahogy nézzük, úgy fénylenek, mint a hulló csillagok. Pompázatos. — De mi van ott szemben? — észreveszi Boti a kivilágított hóembert. „Ez aztán káprázatos.”
—Aja! Apa! Aja! — kiáltja, és néz anyukája és apukája felé, s már szalad is a kétembernyi nagyságú világító műhóember irányába. A kék-fehér fényben ragyogó hóember előtt egy pad, Boti már elfoglalta, lóbálja lábait és int felénk:
— Gyejtek ide! … Gyejtek ide!
Pár pillanat múlva együtt ülünk a padon. Minden, amit a hétköznapokon túlbonyolítunk, most olyan egyszerűnek, élhetőnek és szépnek tűnik.
Karácsony van. Békesség és nyugalom.
2014. december 27.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.23. @ 12:43 :: Szulimán Eleonóra
