Most didereg a természet,
ködös reggel fagyot sóhajt,
a szürkére meszelt égbolt,
halvány fénysugarat óhajt!
Most mégis árny uralkodik,
bársonyfekete a határ,
sötétségbe belehuhog,
oly közelről a vészmadár.
Most gyöngyöket sír a felhő,
fájdalmat arat a kaszás,
torz kínt rajzol az arcokra,
a halálos csókolgatás.
Most hol van a mindenható
mikor zsákmány közt válogat,
kertek alatt osonva jár,
porba dönti az álmokat.
Most csak minden feketébe
roggyanó lábakon tipeg,
szívek falára rákövült,
a jéggé dermedő hideg.
Marad a vacogó magány,
holnapra ráül a kétség,
vajon a megtört lelkekben,
épül-e újra reménység?
Legutóbbi módosítás: 2015.01.28. @ 09:00 :: Z. Konkoly Juci
