Én attól kezdve egybenőttem veled,
amikor halántékod villódzása
kisimította gyűrődéseimet,
s égtem rajta, mint nagyszemű lángrózsa.
Fel nem ocsúdik az isten, csak dadog,
akár a széltől fanyalgó pocsolya,
ráérősen párolognak a napok,
iszonyunkra felel vissza ostora.
Mondd, milyen hajnalt hasítasz felettem,
te, akiben szótlanul szétbuggyanok,
hogy csordultig legyél, s olyan fedetlen,
mint az irgalomért kiáltó rabok.
Az Idő betűnként hajunkra ömlik,
míg görgetjük az utolsó mérföldig.