Hidegben jöttél, tüzesedő télen.
Lángokat leheltél csóktalan számra,
s barna szememben olyan volt az isten,
mint a homlokodon nyújtózó pára.
Már nem kapaszkodom, mióta tartasz.
Csillogok, akár a hópikkelyes föld,
akkor is ha egészen kifordítasz,
hogy minden kínomat magadba töröld.
Hajnalt lelt arcomon havas zivatar.
Félbetört szíveket ragasztunk össze,
mégis gyönyörű, ahogy a perc akar,
egymást szeretni holnap, s mindörökre.
Te maradtál mindennapi kenyerem,
lélekzetemben a legszentebb ütem.
