Ha te nem ringatsz, majd ringatom magam,
oda ahol fényesebb a végtelen,
és az összes sebem kifogástalan
bíbor láng, levendulakék fellegen.
Minden virradat alázatra tanít,
ahogy magányom csonthéjába zárlak,
úgy maradsz egy őshistóriában itt,
akár béna sejtjeimben a tárgyrag.
Kétségtelen fegyelemmel eresztlek,
viszonzásul hattyúszárnyakat adtál,
árnyékom alatt vakító jégréteg
szemed, jobban szeretlek önmagamnál.
Bámulom csak az egybefüggő eget,
s hiányod egyre magasabbra vezet.