Felhőtlen csacsogás a napokban kétéves Goodas Crew dancehall csapat tagjaival: Heni, Zsófi, Viki, Szeri, Berti, Cseni, Vani, Évi, G. Dóri, Klári, F. Dóri, Kriszti — szépek, kedvesek, dögösek. Beszélgetett már valaki egyszerre ennyi nővel? Ezt ki kell próbálni!
Amikor riportot készít az ember, fontos a felkészültség, a magabiztos fellépés, a frappáns kérdések és az empátia. Mindez természetesen megvan bennem. Egy szépen felújított ferencvárosi épület harmadik emeleti lakásában szokott próbálni a csapat. A lányok elhozták megunt ruháikat, amiket egymás közt elcserélnek. Ma ezt a számot próbálják. Bár van olyan látványos, mint a táncpróba, de, sajna, nem publikus.
Lift nincs. Fulladozva, vörös fejjel zuhanok be az ajtón. Ennyit a magabiztos fellépésről.
Frappánsan köszönök:
— Sziasztok, a Fedél Nélkül újságtól jöttünk a riport miatt.
— Csukd már be az ajtót — kiabál valaki bentről —, mert két pasi bámul!
Észrevettek bennünket, ez már jó jel. Lányok jönnek, lányok mennek, néha egy félmosoly, néhábban csak negyed. Aztán végre egy tipikus női mondat.
— Vegyétek le a cipőtöket!
Tehát befogadtak minket. Akár kezdődhet a riport.
— Úgy tudom most kétéves a csapatotok.
Záporoznak a válaszok. Öt igen és két aha. Az igen nyert öt-kettőre. A nyolcadik hölgyet épp fotózzák a másik szobában. A következő kérdést ő teszi fel helyettem. „Nem láttátok a rúzsomat?” Miért nem nekem jutott eszembe ez a kérdés? Hat nemleges válasz, meg egy „itt van a számon a rúzsod”. Akkor most vissza a tárgyhoz.
— Ki találta ki az együttes nevét?
— Én.
— Lehetne bővebben?
— A volt barátommal beszélgettünk róla, aki MC volt, vele gondolkodtunk a neveken, és végül a Goodas Crew mellett döntöttünk. Sok név felmerült, de ez tetszett meg a többieknek.
— Mit jelent ez a név?
— Laza fordításban: Belevaló Csajbanda.
— Hogy állt össze a csapat?
— Páran már ismertük alakulásunk előtt a dancehallt — ami Jamaicából terjedt el, és leginkább reggae zenére táncolják —, meg bulikban is táncoltuk, ilyesmi. Valódi örömtánc. Aztán egy ismerősöm bemutatott egy lánynak, aki akkor költözött haza külföldről, és szeretett volna itthon egy dancehall tánccsapatot alakítani. Megbeszéltük, hogy előtte tart egy tanfolyamot, hisz itt még kevesen ismerték ezt a fajta táncot. Másfél hónap után visszament a lány, és mi — a tanítványok — már nélküle folytattuk. Akkor még kb. húszan voltunk, mostanra tizenkét állandó tag maradt.
— Tizenkét csaj együtt. A sztereotípiák alapján az ember azt várná, hogy kikapart szemek és leszakadt ridikülfülek töltik meg a szemetest. Ám mégsem. Hogy van ez?
— Cicaharc előfordul néha, de nem folyik vér. Találkoztam a múltkor egy ismerőssel, aki ugyanezt kérdezte. Vannak kisebb harcok, de ahhoz képest, hogy nincs vezetőnk, hanem csapatként működünk — tizenkét lány —, szerintem le a kalappal, hogy normálisan meg tudjuk beszélni a dolgainkat. Szavazunk, döntünk, engedünk. Szerintem minél jobban megismerjük egymást, annál jobban toleráljuk a másik hülyeségeit.
— Kis gyémántok vagytok csiszolás alatt?
— Próbálkozunk, próbálkozunk, és fejlődünk ezen a téren is.
— Tudjátok, ki a legjobb közületek?
— Mindenkinek más az erőssége. Mindenki jó valamiben, így épp emiatt, mindenki mást tart a legjobbnak.
— Mielőtt idejöttem, készültem belőletek. Megnéztem a youtube-on fellelhető klipjeiteket. Néhol azt éreztem, hogy statikus az előadásotok. Finoman szólva, csak néhány figurát ismételgettek.
(Hirtelen mintha kinyílt volna az ajtó, fagyos szél süvít át a szobán. Vagy csak én érzem? A szemben ülő kislány feketére pingált körmei mintha hosszabbodnának. Gyanítom, ha már a Jóisten nem teremtett vájt fülűnek, most legalább vájt szemű lehetek.)
— Folyamatosan bővítjük a repertoárunkat, mindig újabb és újabb mozdulatsort tanulunk meg. Abból a szempontból nehéz, hogy tulajdonképpen csak két hónapig volt tanárunk, azóta az internetről tanulunk. Külföldön nagyobb kultúrája van a dancehallnak. Néhányan jártunk külföldi fesztiválokon, és ott is ellestünk pár figurát, amit aztán folyamatosan beépítünk a repertoárunkba.
Míg megy ez a csivitke, felállok, hogy megnézzem, hogyan zajlik a fotózás. Egy klikk, egy villanás, és kész is a fotó, gondolom én.
— Nem mosolygok eléggé rajta. Csinálunk másikat — mondja angyali türelemmel a fotós, Román Péter. Klikk, villanás…
— A szemembe lóg a hajam.
— Csinálunk másikat. — Klikk, villanás…
— Árnyékos az orrom töve…
Klikk, villanás, és kész a tizenötödik fotó is.
— Azt hiszem, mégiscsak az első a legjobb.
Békítően megveregetem Péter vállát.
— Legközelebb valami nyugisabb helyre megyünk. Voltunk workshopokon, ahol külföldi tanárok adtak órákat a dancehall mesterségből. Sok mindent tanultunk ott, amit elhoztunk a csapatunknak.
— Valakinek ki kellene menni Jamaicába is, nem?
— Tervezzük, tervezgetjük. December végén lesz Dancehall Queen Contest (tánckirálynő-választás) verseny a Gödör Klubban a Király utcában, melyen mi is indulunk, és más csapatokból is lesznek versenyzők. Ez egyéni verseny, és a győztes Jamaicába utazhat.
— Tudom, hogy sok pénz van benne, de ti kerestek ezzel valamit?
— Magyarországon nemigen van ebben pénz, nincsenek szponzorok. Néha egy-egy fellépésünkért kapunk valamit, de igazából az örömért csináljuk. Németországban, Ausztriában, Franciaországban, vagy például Ukrajnában, nagy pénzeket fektetnek bele. Ott olyan workshopok vannak, hogy a legjobbak járnak oda tanítani. Remélem, egyszer itthon is eljutunk idáig.
— Van állandó fellépőhelyetek?
— Van, ahová havi rendszerességgel hívnak bennünket, de szoktunk más helyeken is táncolni, akár vidéken is.
— Hol hirdetitek magatokat?
— A facebookon és ismerősökön keresztül. Megvan már a rajongói körünk — ők elkísérnek bennünket mindenhová.
— Mostanában vagytok kétévesek. Lesz valami buli ez alkalomból?
— Igen, a hónap végén lesz egy fellépéssel egybekötött szülinapi buli, ahol megünnepeljük magunkat.
— Azt természetesen nem írom meg, hogy november 8-án, a Vörösmarty téren az ICON-ban léptek fel, mert még reklámnak hatna.
— Természetesen nem is kérünk ilyesmire.
— Hányan nézik meg az előadásaitokat?
— Úgy két-háromszázan jönnek el a bulikra, de van olyan hely is, ahol mi csináltuk az első telt házat, több mint négyszáz vendéggel. Ami szerintem igen jó, mert Magyarországon még nincs úgy felkapva ez a reggae-dancehall buli.
— Van lámpalázatok? Volt, már olyan, hogy valamelyikőtök elesett a színpadon?
— Mindannyian kicsit lámpalázasak vagyunk, ami pedig az elesést illeti, nem hinném, hogy észrevenné a közönség, mert olyankor mint figurát építjük be. Persze azért ciki.
— A zenét honnan szerzitek be, mert láttam, hogy néha zenekar van mögöttetek, de legtöbbször gépzene megy.
— Mr. Skunk csinálja a zenénket. Pontosabban, aki hozza közülünk a koreográfiát, az választ zenét is, majd teszünk bele free styl részt, ahol mindenki egyenként bemutathatja a tudását. Ezeket a zenéket Mr. Skunk összemixeli nekünk, és effekteket rak bele.
— Mennyi ideig tart egy ilyen fellépés?
— Általában öt-tíz percig.
— Ezt aztán többször megismétlitek az est folyamán, vagy kész, meghajlás, és irány új kihívások felé, azaz haza?
— Elvileg egyszer adjuk le, de ott szoktunk maradni még a buliban, aztán hogy, hogy nem, újra felkerülünk a színpadra kicsit őrjöngeni, amolyan örömtáncra. Akkor bemondják a nevünket, csinálunk néhány spárgát, promóciós jelleggel. Ilyesmire mindig van igény.
— A klasszikus tánc mennyire köt le benneteket?
— Utoljára a szalagavatónkon foglalkoztunk vele. De ha bármely hagyományos táncban találunk a műsorunkba illő lépéskombinációt, akkor azt természetesen beépítjük a koreográfiánkba.
— Meddig akartok táncolni, fellépni?
— Nem tervezzük a végét, de amíg örömünket leljük benne, addig táncolni fogunk, akár százéves korunkig.
— Hölgyek, sok sikert a továbbiakban, és köszönöm, hogy szántatok rám időt. Élmény volt hallgatni titeket, bár néha szívesen szóhoz jutottam volna.
A riportot Zilahy Tamás készítette, Fotó: Román
Péter
Legutóbbi módosítás: 2015.01.27. @ 11:21 :: Zilahy Tamás