Hol volt, hol nem, már valójában én sem tudom, hogy hol. Talán túl az üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy ügyes asztalos. Olyan szép bútorokat tudott készíteni, hogy messzi vidékről is jöttek pénzes emberek, hogy az asztalosmester örvendeztesse meg őket egy gyönyörű szekrénnyel, asztallal, vagy egy ággyal, amelyben úgy alszik a gazdája, mint a tej.
De ez mind semmi. Az asztalos állítólag csodadobozokat is tudott fabrikálni, amely éjjelente aranytallérokkal telik meg. Csak egy vacak rézgarast kell belehelyezni és reggelre a doboz tele lesz szépen csengő aranytallérokkal.
Erről a képességéről egy nap tudomást szerzett a szomszéd faluban élő gazdag, de nagyon kapzsi, rosszindulatú ember.
Fogta magát és elment az asztaloshoz.
— Jó napot, mesteruram! — köszöntötte ravaszkásan. — Szükségem lenne egy fadobozra, amelyben tarthatanám a garasaimat. Szegény ember vagyok és éppen tegnap tört össze a garasos köcsög. Most nem tudom, hol tároljam pénzecskémet.
Az asztalos mindjárt kitalálta, hogy miben sántikál. Gondolta, jól megtréfálja, hogy elmenjen a kedve a kapzsiságtól.
— Nagyon szívesen készítek, uraságodnak egy ilyen dobozkát — mondta.
Ezt meghallván a gazdag ember riadtan felkiáltott:
— Dobozkát? És mondja mesteruram, mekkora lenne az a dobozka?
— Ekkora — mutatott kezével a levegőbe lerajzolva egy parányi doboz alakját. — Gondolom, ha szegény embernek tetszik lenni, akkor nincs szüksége nagyra. Ebbe is belefér néhány garas.
A kapzsi ember félt, hogyha ilyen kicsi doboza lesz, abba bizony nem sok aranytallér fér bele, és ezért kérlelte az asztalost készítsen nagyobbat.
— Mégis mekkorára gondol, uraságod?
Sokáig alkudoztak. Az asztalos hiába mutatott különböző méreteket, a kapzsi embernek egyik sem tetszett. Mind kicsinyelte. Végül megegyeztek akkorába, amelybe egy ember is elfért.
— Ha gondolja, meg is várhatja — mondta az asztalos, és serényen nekilátott a doboz elkészítéséhez.
Fúrt, faragott és közben valami varázsszót mormogott a bajsza alatt, amit senki nem értett rajta kívül. Főleg a kapzsi ember nem, mert amíg készült a doboza, ő szunyókált egyet az öreg körtefa alatt.
Estére el is készült a remekmű. Olyan szép volt, amilyent még talán soha nem készített az asztalos. Még a leendő gazdáját is megmintázta, és képét belevéste a tetejébe.
— Nézze csak uraságod, elkészült a doboz. Belevéstem még a képét is, hogy mindenki lássa, hogy ez kinek a tulajdona.
Nagyon örült a kapzsi ember a doboznak. Mindjárt ábrándozni kezdett, mennyi aranytallér fér bele és, hogy milyen gazdag lesz néhány nap elteltével. Még azt is elfelejtette megkérdezni, hogy mennyibe kerül a munkadíj és a doboz, hiszen minden anyagot az asztalos adott hozzá.
Amikor menni készült az asztalos utána kiáltott:
— A doboz ára egy lyukas rézgaras.
Mire a doboz megrendelője siránkozni kezdett:
— Jaj, Istenem, szegény ember vagyok, kevéske a pénzem. Nem lehetne-e, hogy ajándékba adja nekem?
Az asztalos tudta jól, mire megy ki itt a játék. Úgy tett, mintha nagyon gondolkodna, de végül belegyezett a kérésbe. Odaadta a kapzsi embernek a nagy fadobozt, majd mondta neki:
— Használja egészséggel, és gyűljön bele sok garas!
A kapzsi ember alig várta, hogy hazaérjen. Szinte rohant egészen a házáig. Köztudott, ez a csoda csak éjszaka fog megtörténni, amikor mindenki nyugovóra hajtja a fejét.
Keresett valahonnan egy garast és belehelyezte a dobozba.
Már a tyúkokkal együtt lefeküdt, azt remélve, ha sokat alszik, akkor még több pénzt talál reggel az ágya mellett.
Nehezen jött álom a szemére. Sokáig csak forgolódott a fekhelyén. Türelmetlenül hallgatta a nagy falióra tikk-takkolását. Éjjel többször is felébredt és bele- belesandított a dobozba, de aranytallérok nem csillogtak benne a sápadt holdfényben.
Amikor reggel kinyitotta a szemét a dobozon egy kis fura lényt pillantott meg. Kicsinyke volt, nem volt nagyobb, mint egy ember ökle. Vigyorogva nézte a kapzsi embert, aki meglepődve kérdezte:
— Te, mit keresel a csodadoboz tetején?
— Ördögfióka vagyok, és gazdám minden kívánságát teljesítem.
— Akkor megparancsolom, szállj le a dobozról! Szeretnék belenézni.
Az ördögfióka azonnal leugrott, és hagyta, hogy a kapzsi ember megnézze a doboz tartalmát.
Bárhogy is meresztgette szemét, a dobozban az este beletett garason kívül nem volt semmi. Nézte elölről, nézte hátulról, de abban akkor is csak egy garas volt. Ez nagyon feldühítette. Azt sem tudta, mit beszél. Mérgében hangosan elkiáltotta magát:
— Ördög vigyen el, hiszen ez a doboz üres! Nincsen benne egyetlen aranytallér sem.
Alighogy ezt kimondta, az ördögfióka felugrott és annak ellenére, hogy aprócska lény volt, vállára kapta a kapzsi embert.
— Tegyél le! Tegyél le! — üvöltötte, de az ördögfióka nem hallgatott rá.
— Dehogy teszlek, hiszen te kérted, hogy vigyelek el. Gazdám minden kívánságát teljesítem. Ne félj, egykettőre a pokolban leszünk.
Nem volt könyörület, az ördögfióka ripsz-ropsz elvitte a kapzsi embert. A faluban senki nem tudta kitalálni, mi történt vele és hol van. Csak az asztalosmester mosolygott sejtelmesen, de ő meg nem árulta el az igazságot. Egyik nap elment a kapzsi ember házába, megkereste a csodadobozt, és otthon elégette, nehogy még valaki más is porul járjon. Soha többé életében nem készített ilyet, hanem inkább zenélődobozkákat fabrikált sok-sok kisgyermek örömére.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.08. @ 19:48 :: Apáti Kovács Béla
