Amikor álmatlanok az éjszakák,
s nyoszolyákon gyűrött lepedőt
simít az idő, odakint dús faág
rejtekéből holdmadár bújik elő.
Várja a fényt, az ezüst ragyogást,
mely a hold szeméből csörgedez,
s földet érve lassan eléri tollát,
amit e vágy újra, s újra megsebez.
Miközben énekel száz könnyet
hullajt, átkos szerelem az övék,
éjjelente vére sírkövet
öntöz, ott fenn minden vaksötét.
Felhők paplanjain még megpihen,
utolsó dalát szórja szét az éjbe,
lassan eltűnik a telihold, s Isten
felrepíti, fel a messzeségbe.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Bakos Erika
