Lám, a gondviselő Isten karja
Homályba öltöztet mindeneket,
A távolságot, mint sav felmarja,
Mint ki előhoz rejtett kincseket.
Ilyenkor lágyan szusszan ki fáradt,
Altat a huhogó hívogató,
A nesztelenség szellője árad:
Csillagragyogás-éji takaró.
Ciripel a fák lenge árnyéka:
Holdsugárban fürdő levélhomály,
A hideg, az est mumusos játéka
Emészti most a mindenség-uszályt.
Füst és reszketés olvad a tájba,
A kopott-rengeteg sűrűjébe,
Míg tart a fénynek fulladozása,
Míg láthatatlan a semmi éle.
Merengő, lenge parázsolással
Nyugszik a hold is leselgőn, szelíden,
Ezernyi parányi horkolással
A mély örökkévalóság pihen.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.16. @ 17:10 :: Bálint Szilárd
