— Kérem, álljanak fel, maradjanak úgy! Ügyész úr, mutatkozzon be!
Az ügyész a közönség felé fordult és meghajolt.
— Ügyvéd úr, szedje össze a cókmókját és hagyja el a termet.
Az ügyvéd elmosolyodott, gyorsan kihúzott egy nyulat az asztalra rakott cilinderéből, s két fülénél fogva magasba emelte, majd malaclopója alá dugta. A közönség tombolt, ilyen határozott védelmet még soha nem látott.
A vastaps kifulladása után a nyulat visszagyömöszölte a cilinderbe, összecsapta és papírlap lett belőle. Bedugta aktatáskájába, majd mély meghajlások közepette kihátrált a teremből.
Szomorúan időzött egy keveset a folyosón, mert nem visszáztak. A bíró nyájasan az asztalra vágott kalapácsával és szeretetteljesen beleordította a tárgyalóterembe:
— Ül!!!
— Na, de kérem, én most védelem nélkül maradtam!
— Vádlott, még egy szó, és lelövetem. Fegyőr, használja a sokkolóját! Harmadik figyelmeztetés nem lesz!
Az odakeveredett, megszeppent úgy gondolta, jobb, ha mégsem fejel be egy röpködő golyóbisnak, mert már a sokkolótól is majdnem kimúlt.
— Ügyész úr — mondta még mindig atyáskodó vicsorgással a bíró —, erről a még rövid ideig vádlott egyénről terjessze elő a vádbeszédet, hogy méltó formában irányíthassam az elítéltek közé.
— Bíró úr, ártatlan vagyok!
Kiáltotta magából kikelve a cserbenhagyott, akinek sem cilindere, sem abból kirángatott nyula nem maradt.
Nagydarab végrehajtotta a rábízott parancsot, a vádlott a sokkolótól legott összeesett, majd Nagydarab erős kattanással biztosította ki fegyverét. A kiszolgáltatott már nem mert nyöszörögni sem, az is beszédnek számít, gondolta… Csak figyelt tovább.
— Rosszember, maga nem kérte saját védelmét, törvényes ügyvédet kapott! Ha még egyszer kérdés nélkül meg mer szólalni… Őrmester!
A széles vállú irányába fordította a fejét.
— Igen, uram!
Csapott egyet a hasán logó fegyverére.
— Akkor kezdjük a tárgyalást! Ma még negyvenhárom ítéletet kell meghoznom, negyventől kétszáztizenhat évig terjedő szabadságvesztésekkel. Némelyek ennél valamivel hamarabb szabadulnak, de nem a saját lábukon mennek el. Ügyész úr kérem, koronázza meg a pert!
Az ügyész középre lépett, ő is meghajolt, majd sajnálkozóan fordult a bíró felé.
— Bíró úr kérem, tisztelettel jelzem, pillanatnyilag nincs nálam korona… Ha engedélyezi, elmegyek előadást tartani az egyetemre, leadom a mai anyagot, melynek címe „Lövés nélkül a puma hócipőben”. Majd szabadon, csillagfényesen kiveszem a szabadságomat, úgyis kiállított nekem egy személyre szóló kiállítást. A kiállításom bizonyíthatóan nem lőtéri gyakorlat volt, tehát mehet a per. Úgy gondolom, az írnok jelenléte éppen elég lesz. A tanúmeghallgatások, illetve a bizonyítékok áttekintését követően, jegyzőkönyvezhetik ügyészi vádbeszédemet, melyben természetesen kérni fogom a legsúlyosabb büntetés kiszabását. Legyen belőle kebelfolyondár!
Vette a jegyzeteit, leparolázott a kalapácscsapkodóval és a közönség felé elmaradhatatlan mély meghajlások után kihátrált a színről.
A vádlott már nem csak fizikailag érezte sokkolva magát. Ilyen nincs, hiszen ő semmit sem csinált! Éppen ellenkezőleg, csupa jót tett, miért ez a fegyvercsővel körített hármas elhagyás?
— Ne! — kiáltotta. Sonkakar, az őrmester megemelte fegyverét, és ha a bíró oda nem kiáltja, hogy még le ne lője a poént, akkor rosszul alakulnak a dolgai!
— No, kérem, jegyző úr eddig mindent leírt?
— Igen kérem.
— Hadd olvassam, miket firkált!
— Tisztelt bíró úr, amint látja, billentyűk lenyomogatásával oldom meg a leírást…
— Nem baj, kérnék egy másolatot!
— Átküldöm a számítógépére.
— Igen, igen… Vállas, biztosítsa ki a fegyverét!
— Bíró úrnak jelentem, már rég megtettem.
— Őrmester, megbolondult? Egy felém fordított, kibiztosított fegyverrel hadonászik?
— Elnézését kérem, máris biztosítom a fegyvert.
— A miheztartás kedvéért, most már tényleg biztosíthatja ki, és lője le az írnok urat, mert ez a jegyzőkönyv egészen olyasmit tartalmaz, amiket mondtam!
— Bíró úr, kérem, könyörgöm, kegyelmezzen! Átírok mindent, sőt hangosan be is olvasom, csak ne tetesse meg!
— Nagydarab, biztosítsa a fegyverét és az elítéltet is!
— Még nem vagyok elítélt…
— Jaj, miért kell ilyen komoly munkát adni ennek a szegény őrmesternek, ki-bebiztosíttatni azt a fegyvert? Most békén hagyom, pusztán sajnálatból, de ha még egyszer megnyekken, vagy mukkan, nem lesz visszaút, az én türelmem sem végtelen!
— Kezdhetem, bíró úr?
— Ne makogjon, csépelje a billentyűzetet és mondja jó hangosan, amit írni akar. Előzőleg a közönség minden egyes tagjával írasson alá egy nyilatkozatot, melynek értelmében a tárgyalás idejére megsiketült és megvakult, de ez az átmeneti állapot a terem elhagyása után, azonnal megszűnt. Megértette?
— Igen. Fáradjanak ide!
— Egy nagy túrót! Ilyet nem lehet csinálni! — kiáltott egy vigasztalant valaki.
— Őrmester!
— Igen, bíró úr!
— Fegyvert kibiztosít, sorozatlövésre állít, és a közönség irányába fordít. Mikor nulláig érek, vegye tűzparancsnak. Három, kettő…
— Bocsánatát kérem! — kiáltotta a lázadó. — Megyek, megyünk, rohanunk aláírni!
Meg is tették, libasorban, birkán — ha úgy kérték volna bégetve —, nyikkanás nélkül.
— Magáé a pálya, jegyző úr!
— A következőket írom: A vádlott vallomásában Kebelfolyondár, Ecsama Misi, valamint Acéllövölde és társaik összeesküvését fedte fel a következőképpen…
— Mondja csak, jegyző úr! Csupa fül és fül vagyunk. Egyenesen fül-fül, dobott fül! Tudja, szeretek játszani a szavakkal és az emberekkel, míg felolvas, gyorsan megírom az ítéletet és annak indoklását. Összehívom a kegyelmi tanácsot, aztán jelzek az ítélet végrehajtást illetően. Maga csak mondja tovább jó hangosan, én attól tudok dolgozni! Közben majd ki-kimegyek, lesz még ez-az, amit alá kell íratnom. Innen a tárgyalóteremből, mindannyian dobjunk egy nagy puszit az eset ügyvédjének, ügyészének, akik éppen most alkudoznak a kasszánál és veszik fel a kirendelteknek járó összeget. Mondhatja tovább a nemhallóknak, nemlátóknak és beszélni is képtelenek!
— Az említettek összeesküvéséről a következőt vallotta. Munkahelyének türelmetlenségi bizottsága elé idézték. Ott hangos ordibálással szuszmogott, miközben az elnöklő lágy szemeket és füleket kirepítő üvöltéssel cirógatta meg, a még mindig lövöldétlen fejecskéjét és természetesen közbeszólt, mert illetlenül és helytelenül használom korábban a lövölde szót. Nem is volt világos, mire célzott, az sem, hogy egyáltalán célzott-e valamire. A vádlott azt merészelte odaorcátlankodni, hogy semmire, s a torkaszakadtából őt bátorító elnöklő sokadik felhívására sem tudta tisztességes hangerővel elmondani ugyanezt még egyszer. Tehát erre a lövöldére sosem derült fény, csak a köztes összeesküvésekre, melyekből megtudhattuk, hogy azt nem lehet állítani, hogy ő egy naplopó volna, pedig felajánlották neki. Innentől önmagát idézte, úgy gondolta, hogy érdemleges, másokat is érdeklő a magánélete. Tisztában volt azzal, hogy a bizottság ráér vitatkozni, mégsem száll be ebbe, mert olyasmit közöltek vele, amit ő nem is követett el. Ecetera, ecetera…
— Jegyző úr drága, kérdésem csupán az, hogy ezt az utolsó két szót írja le még legalább négyezerszer, vagy többször, mert egy tárgyalási jegyzőkönyv nem lehet ilyen rövid! Szúrja be a védő- és vádbeszédeket, aztán kihirdetem az ítéletet. Maga rögtön utána letelefonál Suhajda zászlósnak, és jelenti, hogy végre kell hajtani egy ítéletet. Sajnos a fennmaradó harminchét másodperc már nem elég ahhoz, hogy oktatóimhoz elrohanjak, mert én is a börtönőri szakmából szeretnék szakvizsgázni. Álljanak fel, őrmester figyeljen! Vádlott, akar-e élni az utolsó szó jogával?
Az kitátotta a száját, majd eszébe jutott, hogy az ilyesmi automatikusan csőre töltést von maga után, tehát visszakozott. Szemét lesütve jelezte, hogy nem.
— Én magam és személyem, tehát a teljes bíróság, a felolvasott és fel nem olvasott összes vádpontokban, ugyanakkor az egész büntetőtörvénykönyv minden paragrafusának lábbal tiprásában is bűnösnek találtuk. Nem láttunk felmentő körülményeket, ezért…
A bíróról levették a hangot csak tátogott, közben a vádlott akaratlanul tótágast állt és kimerevedett a kép. Nyöszörgött, szerette volna, ha valaki abbahagyná már a távirányítást. Ő nem egy mozifigura, valami legújabb márkájú számítógépes programon.
Hirtelen visszaadták a bíró hangját, vagy visszaadta önmagának, ezt soha nem tudjuk meg.
— Odanézzenek a terem tetejére, ott repül a kis poén! Őrmester, lelőheti!
Az őrmester lágyan elmosolyodott, szendén összecsikorogtatta fogait, melynek eredményeképpen az összes kiröpült, és fegyveréből színes szappanbuborékok szálltak föl. Egyesültek a kismadárral, mely azonnal lenyelte őket, majd, mint maga is digitális filmfigura, szétpukkadt.
— Ez volt a poén, ugye mindenki meg van elégedve? Vádlott, simítsa ki a szakálla közötti ráncokat, nyomja százhúsz alá a pulzusát, elkezdődik az ítélet végrehajtása. Na, milyen ember maga? Nem minden ítélet olyan, amire most gondol, csupán nyolcnapi futóhomok utánzat utánzatának utánozására ítélem, aztán összeseprik és hazamehet. Meg van elégedve?
— Igen, te a vadbivaly… a kenyérnél is ízletesebb íny- és szemcsiklandó!
— Köszi a bókot! A kegyelmi bizottság figyelembe vette ezen pozitív kijelentésedet, szabad vagy!
Legutóbbi módosítás: 2015.02.12. @ 16:52 :: Boér Péter Pál