Jorge Luis Borges egyik novellájának címadó hőse: Funes, az emlékező, aki mindenre emlékezett, amit csak életében megpillantott, felvetette, hogy a világon minden dolognak külön nevet kellene adni. Nem értette, hogy a három óra tizennégy perckor (oldalnézetből) látott kutyának, miképpen lehet ugyanaz a neve, mint a negyed négykor (elölnézetből) látottnak. Ebben a nyelvben minden kődarabnak, minden egyes állatnak, egy fa minden ágának és levelének más neve lett volna. Funes persze idővel rájött, hogy ez a feladat végtelen és haszontalan.
Az író ezt az ötletét — a saját bevallása szerint — John Locke angol filozófustól származtatta. Ő már a XVII. században leírt (és ahogy Borges epésen megjegyzi: rögtön el is utasított) egy ehhez hasonló nyelvet.
Vagy harminc évvel később Le Clézio — aki valószínűleg nem olvasta Borges novelláját, de Locke eszmefuttatásait ismerhette —, a Terra Amata-ban néhány sor erejéig újra felvillantja ezt az elképzelést.
„Minden egyes fának, minden egyes virágnak, minden egyes kőnek, minden egyes pocsolyának nevet kellene adni, hogy többé ne lehessen elfelejteni őket. Ennek a gömbölyű kavicsnak Sib-Song lesz a neve, ennek a hegyes kőnek Moroboc… Ez az üvegcserép itt Roland. Visszaveri Othon, az eperfa és Grégoire, a poros kőszirt közé beékelt Hannak, az égboltnak a ragyogását. Antar, a sirály ott úszik Maán, a tengeren, két hullám: Solange és Simone között.” (Tellér Gyula fordítása)
És ha már nevet kapott minden dolog… nem vagyunk többé egyedül — írja.
Talán valóban így lehet. Ha valamit mi magunk nevezünk el, az talán azt is jelenti, hogy valamiképp hozzánk tartozik, valamiképp a mienk, számunkra sokkal többet jelent (vagy jelenthetne), mint másoknak.
Talán az általunk adott név, egyben kifejezi a vélt vagy valós birtoklás tényét is. Ez néha ijesztő módon érvényes, az átkeresztelt tájakra. Sőt arra a tényre, hogy amit elnevezünk, azt valamiképp saját képünkre akarjuk formálni.
Ray Bradbury angol science fiction író látomása szerint: „A Mars tájai a levegőtől, a víztől, a széltől kapták nevüket. És a havazástól, amely a dél felé kanyargó kőcsatornákon megtöltötte az üres tengereket.”
A földről érkező, telepeseket szállító rakéták „akár a kalapács, szétzúzták a régi neveket… a porcelán mérföldkövekre írt régi városnevek apró darabkákban szétszóródtak. Helyükre nagy oszlopokat raktak új nevekkel: VASVÁROS, ACÉLVÁROS, ALUMINIUMVÁROS… csupa technikus és fémes név a Földről.”
Persze! De ez a gyarmatosítók és a hódítók logikája — mondhatnák sokan.
Valóban. A nagy földrajzi felfedezések korszakában a 15.-19. században, ha a felfedezők rátaláltak egy addig ismeretlen szigetre vagy földrészre, az akkori szokásjog szerint kitűzték országuk zászlaját, majd elnevezték azt a területet. Ezeknek az elnevezéseknek a legtöbbje valamiképpen kapcsolatban állt azzal az országgal vagy tartománnyal ahonnan érkeztek. Így lett a mai Közép-Amerika és Mexikó Új-Spanyolország, vagy a mai Ausztrália Új-Hollandia. Majd sorban elnevezték a hegyeket, a folyókat, és ha idővel telepesek érkeztek oda, erődöket, városokat emeltek, melyek olyan neveket kaptak, mint New York vagy Új-Amszterdam.
Néhány évvel ezelőtt feltettem magamnak a kérdést (Először csak játékból, de később komolyan. Egy cikk is született belőle.): Hogyha — mint azt oly sokan állítják —, valamikor a történelem hajnalán valahonnan az univerzumból érkeztek hozzánk a Földre látogatók, akkor ők is hasonló séma szerint nevezhették el bolygónk tájait? Mert ha igen, akkor legősibb geográfiai neveink között más bolygókról származó földrajzi nevek rejtőzhetnek.
Kutakodásom, Mircea Aliade vallástörténeti műveinek köszönhetően — melyek végre magyarul is megjelentek — furcsa eredményt hozott.
A sumér mitológiában arról olvashatunk, hogy amikor egy bizonyos isten megalapította az öt ősi várost „tiszta helyekre építette őket, nevet adott nekik”: Eridu, Badtibira, Larak, Zimbir és Suruppak. A nyelvtudósok már a múlt század közepén kimutatták, hogy a sumér földrajzi kifejezések legtöbbje — köztük a városok és folyók nevei — presumér eredetűek. (Éppúgy, mint a földműveléssel és a fémmegmunkálással kapcsolatos kifejezések.)
A sumér-akkád eredetre visszavezethető babiloni hagyomány szerint az Égi Birodalmak adták a földi birodalmak elnevezéseit: Akkád az Égi-Akkádról, Elám az Égi-Elámról, Amurru az Égi-Amurruról kapta a nevét. Úgy tartották, hogy a Tigris és az Eufrátesz folyók égi mintaképei, melyekről a neveiket kapták, az általuk Anunitnak(?) és Fecskének(?) nevezett csillagképekben találhatóak, a városok közül Szippáré a Rákban, Ninivéé a Göncölszekérben, Asszuré valahol az Ökörhajcsárban.
Az ókori egyiptomiak szintén úgy tudták, hogy városaikat és nonoszaikat, vagyis tartományaikat az „égi” mezők után nevezték el. A már ismert égi városokat, nonoszokat azonosították a földi tájakkal és az általuk felépített városokkal.
Mondják, hogy minden írásműnek annyi olvasata van, ahányan elolvassák. Ez talán érvényes lehet a műben leírt egyes mondatokra is.
Ennek fényében Le Clézio sora, miszerint: „nem vagyunk már egyedül” egy egészen más értelmet nyert. Tudom! A rikító pólókra írt közhelyes mondatnak kevés köze van az író eredeti mondandójához. Azt is tudom, hogy ez egy erőltetett párhuzamba állítás, sőt félremagyarázás. És mégis…
Le Clézio szerint, le kellene ülni egy már elnevezett sziklára vagy leheveredni a fűbe, melynek minden szálát név szerint ismerjük, és ott kellene megírni A FÖLD TÖRTÉNETE című művet. Ez csupa miniatűr eposz lenne. Az egyik fejezet Tsinnek, a hangyák városának pusztulásáról szólhatna, egy másik — melyet talán én írnék — Eridu építéséről vagy Dramnak, a barackfának kétségbeesett hajladozásáról az északról támadó viharban. Vagy arról, hogy a KOPORSÓ nevű (KOszos, POros, még a téli SÓzástól fehérlő) buszmegállóban, miképpen körmöltem össze, napi négy-öt soronként, ezt az egészet.
„Egy vaskos, fekete füzet első lapján lehetne kezdeni…”
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Bojtor Iván
