Saját fotó
Halott kráterek
tarkítják homlokom.
Gondolataim kiestek,
egy elázott térkép az arcom.
(így lettem műremek)
A felhőkkel kúszó időben
tévelygek üresen,
– magamra hagyva –,
akár a bolytól eltévedt hangya.
A láb közben teszi a dolgát,
jár a maga útján
e néhány négyzetméteren,
ami a hálószobám.
Pár lépésre ablakomon
ismerős Hold-táj bámul rám,
– torz tükörként –
arcomra ül, idegenül.
Nincs más reményem,
mint ez az éj,
a lassuló idő,
mely még enyém,
odaát a Tisztás,
egy csendes tó,
ahol már nem álmodok,
és nem ropog talpam alatt a hó…
(megvárom, míg reggel lesz,
talán rám szakad a mennybolt)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: D. Bencze Erzsébet
