Odakint csöndesen hull a hó. Hatalmas pelyhei betakarják a latyakot, mely az elmúlt nap olvadásából ered. Nemsokára itt a Karácsony, a szeretet ünnepe. A szél erre-arra himbálja az idétlenül lámpaoszlopra rögzített díszeket. Az ablakkal szemközt egy zöldséges bolt. Mindenki bemegy vásárolni, aki a kórházba igyekszik kedves betegét meglátogatni. Ki naranccsal, ki almával, de van olyan is, aki csak egy parkoló cédulával igyekszik át a túlsó oldalra, miközben szorosan húzza össze kabátját maga előtt.
A falon túl, az egyik kórteremben, hol lanyha művi melegben rándul a térd, lassan simítja végig pocakját egy asszony.
— Már nem sokáig bosszantasz — mondja ki halkan, fájdalmában belekapaszkodik az ablak alatti radiátorba. Türelem, méltóság… Nyugtatja magát, s bár mindent fontosabbnak tart a jajveszékelésnél, mégis felszisszen a szinte elviselhetetlen mértékben erősödő fájdalomtól. Egyre szaporábban nézegeti az időt. Mobiltelefonjának előlapját lesi, karóráját a férje pár hete eladta. Kellett a pénz. Már megint új vállalkozásba kezdett. Az elmúlt évben ment csődbe a korábbi. Könyörtelenül vitte a végrehajtó a házukat, de még a kocsit is. Vigaszt csak ez az apróság tudna nyújtani. Akkor jön, amikor már nem is várták. Szereti a férjét, bármit megtenne boldogulásáért. Vagyis majdnem mindent, mert a gyerekről nem tudott lemondani. Pedig kérte.
Ösztönösen nyomja meg a jól ismert gombot, úgy állította be, hogy ne kelljen keresgélnie.
— Két percesek a fájásaim. Még ideérnél, ha sietnél.
— Nem lehet. Dolgoznom kell. Tudod, megígértem, mire megszületik a fiam… Adj még pár napot, mire hazahozlak benneteket, minden a legnagyobb rendben lesz.
— Nem bírom ki egyedül. Legalább hívj, mert hamarosan szülni fogok.
— Légy türelemmel!
— Türelemmel? Én? Nem érted?! Szülök… a közös gyermekünknek készülök életet adni! Nem akarod látni, amikor a világra jön?
— Már hogyne akartam volna, de… nincsen pénzem. Nem tudok. Busszal hosszú lenne, a taxi sokba kerülne…
Újabb fájdalom szakítja meg a beszélgetést, s az asszony leguggol az ablak alatti fűtőtest elé. Férj… munka… távolság… Kinek szüli ő ezt a gyereket és miért? Olyan sokáig vártak rá. Már negyven éves, férje is túl van életének javán. Hiszen akarták, volt idejük bőven… A karrier, a pénz, a munka… csak a munka… Bezzeg az anyja, ha tudná? Miért is nem szólt neki?
Talán még nem késő, gondolja, amikor enyhülnek a görcsei. Felállna, de nem bír. Elkezd kiabálni. A bába kirohan, felsegíti, beviszi a szülőszobába. Az egyik ágyon, férje karjai között, egy éppen frissen megszült asszony cirógatja hasán pihenő gyermekét. Milyen fiatalok, s mégis együtt örülnek az apró jövevénynek? Nekik nem számít a pénz? Ők boldogok tudnak lenni nélküle is? A zaklatottságtól rosszul lesz. Kesernyés nyálka önti el szájüregét. Hirtelen elsötétül minden, puha, furcsa világba érkezik, nem érezi a fájdalmat. Talán ahová érkezhet, ott nincsen karrier, és nincsen pénz. Egészen távol tőle, mintha egy tó fenekén úsznának szerettei. Édesapja nyújtja feléje ölelésre emelt karját, majd nagymamája akarja megérinteni. Ő is próbálkozik, de sehogyan sem bír elrugaszkodni, valami megmagyarázhatatlan erő visszahúzza a partra.
— Ébresztő, anyuka! — pofozza egy nő —, kisfia született.
Magához tér. Anya lett?
Egyből a telefonját keresi — a gyerek… a gyerekünk… mondaná, de nincsen kinek, a készülék foglaltat jelez. Még mindig dolgozik… már megint dolgozik…
— Itt a babája kedves — mellére tesznek egy idomtalan, hosszúfejű, rút nyakiglábat. Újra megnyomja a már jól ismert gombot. Végre felveszik.
— Tessék — szól bele egy idegen női hang.
— A férjem? — kérdi természetesen. — Kezemben a fia, megszületett.
— Majd megmondom neki. Tudja… én…
Odakint csöndesen hull a hó. Hatalmas pelyhei betakarják a latyakot. Nemsokára itt a Karácsony, a szeretetünnep. A szél erre-arra himbálja az idétlenül lámpaoszlopra rögzített díszeket.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.28. @ 12:21 :: Dezső Ilona Anna
