Halkan nyitják az ajtót, igyekeznek csöndben kilépni rajta, a lány, meg az unoka még alszik. Pista egyből a már jól begyakorolt rutinmozdulatokat teszi meg, szalad kiengedni a tyúkokat, viszi azok vizes-edényét a kerekes kúthoz, meghúzza azt, majd egy pótedényt is, megkeresi a hátsó udvar leghűvösebb részét, oda leteszi. Az eperfa évtizedek óta nyújt árnyékot az aprószárnyasoknak.
Manci közben alaposan megpakolja búzával az etetőket. Gyorsan készíti a malacok moslékját is, némi korpa az időközben felforrt vízzel leforrázva, vág bele tököt bőven, hiszen abból terem elég a kertben, majd odalöki a kutyának a tegnapi száraz kenyeret, kevéske maradék kutyatáppal együtt. Pista közben felsöpri az este volt esedékes tyúkudvari szemetet, már nem jutott rá ereje, ma azonban nem mehetnek el napszámba mindaddig, míg idehaza nincsen rend. Manci kimegy közben a kertbe, az ólak mögött hatalmasra nőt a disznóparéj, megtisztítja a területet sarlójával egy jó nagy részen, járást biztosítva az ólak mögé is, no meg egyúttal a jószág nappali zöld készletét is előteremti. Itt mindennek pontos rendje van, a parasztember udvarában nincsenek haszontalan dolgok, a tyúkhúr sem okoz bosszúságot, hiszen a tojóknak az a legkedvesebb csemegéje. De ebben az udvarban már rég nem terem abból elég, hiszen a folyamatos művelés, a szárnyasok népes serege megjelenésük pillanatában kiírtja.
— Igyekezz! Mindjárt itt a busz! — szól Manci után a kissé meggörnyedt, testes, fejét féloldalt hordó, nagy tenyerű, sokat dolgozott ember.
— Máris, csak még a macskák… — s gyorsan tölti a tejecskét, aprítja mellé a száraz kenyér maradékát —, na, most aztán mehetnénk már, de tényleg…
Szaporázzák lépteiket, a keskeny betonjárda minden sarokcsattogást visszahangoz, a szinte még éjszakai csendben úgy masíroznak, akár egy regiment. Az utca vége felé már duruzsolnak a kapások, akik ma szerszám nélkül jöttek, mert erre kapták az utasítást. Ahogy közelebb érnek a vegyes népséghez, van közöttük kiöregedett nyugdíjas, meg fiatal cigánylegény, diák és középkorú elvált asszony. Olyan a kép, akár az egész nemzetben, egyformán nyomorult itt mindenki, kell a pénz, mese nincsen. A nyugdíjasnak nagyon, mert holnap jönnek leolvasni a vizet, jaj de nehéz nap lesz, az asszony eleve otthon kell maradjon, hogy valahogyan rendezze, haladékot kell kérni, az unoka most menne iskolába, a lányuk beteg lett, nyomja az ágyat, a férje elhagyta, munkába nem állhat, gyengécske. Mi az a két kis nyugdíj? Semmi, de a napszám… na majd az megoldja. Szemben vele egy cigányasszony, aszalt, fogatlan arcával, kezeit megcserezte a sok munka, kinéz legalább hatvan évesnek, pedig még annak a fele volna. Hat gyereke van, az embere börtönben, dolgozni kell, mindegy mit, csak fizessenek érte. A fiatal suhancok és a cserfes kislányok vidáman várják újabb kalandjukat. Nekik ez még nem munka, ez csak szükséges rossz annak érdekében, hogy bulizni mehessenek hétvégén. Egyre többen gyűlnek, vegyülnek a korosztályok, legtöbben azért, mert már időtlen idők óta nincsen állandó munka, s most nyár van, ilyenkor mindent meg kell fogni, hamarosan itt lesz a csikorgósabb idő, akkorra be kell gyűjteni a házba a tüzelőt valahogyan, különben nem éli túl a család a telet. Csak a kenyérre való ott már a cél, egyéb álmaik nem nagyon vannak az embereknek. S ahogyan gyűl a nép, a csoport lassan meghaladja a harminc főt is, egyre nő a beszélgetés zaja, mindenki túl szeretné harsonázni a másikat, ki ezt, ki azt álmodta épp, vagy kinek vitte el a tyúkját nagyobb menyét…
— Úgy jártam — kezdi Pista bácsi a mondandóját —, mint még soha, meghalt a szomszédom, Juliska, azóta nem ápolja a kertjét senki, hát elleptek a patkányok bennünket teljesen. Na, gondoltam, nem addig a’… fogtam a kaszámat, oszt levágtam a tavaszon az egész telket. Gondolod, komám, hogy megköszönték? Á, csodát! Észre sem vette a kutya se, hát fogtam, megforgattam, beszáradt, boglyába raktam. De még úgy sem tűnt fel annak a semmirekellő városi népségnek. Ma már úgy élek vele, hogy rendre betakarítom arról is a szénát, így aztán nagy nehezen, a méreg, meg a rend csak megtette a hatását, eltűntek a patkányok mind. Igaz, dobtam az emésztőbe vagy tízet magam is belőlük, hulltak, akár a legyek.
— Ne tudd meg, komám! — mondja egy fiatalabb, olyan ötvenes férfi. — Én meg úgy jártam, hogy hiába raktam nekik a mérget, tudod, azokat az apró búzaszemeket valami piros nyavalyával beitatva, csak nem ették meg, de még amelyik megette, az is jócskán felhízott tőle. Na, oszt gondoltam egyet, csináltam hagyományos fogókat, csak nagyobbakat, tettem belé húst. A pimasz csak belement, rácsapódott a drót, onnan aztán se ki, se be. Csapott akkora ribilliót, visítva menekült el a családja. Egy ideig figyeltem, a csapat öregje ott ugrált a fogó körül, az egyik lábát le is rágta, annyira akarta kimenekíteni a sikongatót, de biz’ nem bírta, aztán amikor látta, hogy már nem tud segíteni, elszaladt ő is. Na, azóta úgy beijedtek, hogy egyet sem látok, intelligensek azok, elmentek a portámról mind.
— Hogy te milyen okos ember vagy! Én meg egy vagyont adok ki mindenféle kemikáliára, pedig régen az apám is mesélte, hogy a patkány elűzhető, csak az egyiket be kell fogni, hadd sikítson, utána elmegy a portáról mind.
— Na már ez így van, de mit szólsz a frankhoz, komám?
— Mihez?
— Hát a pénzhez, ahhoz a híres bankárok pénzéhez, csak úgy buknak el a házak, ha így haladunk, nem csak földje, de még háza sem marad a cselédembernek…
— Biz’ nagy baj a’! Nálunk is okoz egy kis gondot, de nem hallgatok híreket, minek, azokban csak elferdítenek mindent.
S míg így osszák, szorozzák az ország gazdasági gondjait, az asszonyok egészen más témába kezdenek:
— Képzeld — mondja az egyik aranyosan mosolygó, olyan középkorú forma, jócskán elhízott nő —, láttam a két szememmel, amikor Imre ott gyömöszölgette az utca sarkán az Évát, de nem is úgy néztek ám azok ki, mint akik nem ismernék egymást!
— Ó, ugyan! — legyint egy másik —, minden csoda három napig tart…
S persze a fiatalok rock koncertről, a közelgő ifi partiról csevegnek, mígnem megérkezik a rozoga Ikarus, csak Isten tudhatja, miként intézték el, hogy kimehessen a forgalomba, de most nagy haszonnal szolgál újra.
— Megjöttem, emberek! — kiált ki a sofőr, amolyan harmincas, jóvágású, erős embernek néz ki, mellette öreg paraszt, hosszú ujjú ingben, fekete nadrágban, fekete kalappal a fején. Nem hiányozhat előle a kék kötény, leugrik, pedig jócskán túl van a védett koron, s kinyitja a nyikorgó ajtót a felszálló emberek előtt. Egyből nagy tumultus támad, mindenki elsőként akar leülni, ácsorogtak eleget, meg fognak is még állni, hajlongani egész nap. Türelmetlen, nincstelen népség, itt már nem érvényes semmilyen emberi norma. A pénz hiánya megölte lelkeiket, csak annyit tudnak, hogy dolgozni kell, kinek ezért, kinek azért.
Pillanatokon belül fájdalmas csend lesz úrrá, az iménti zsivaj elül, s végig lehet pásztázni a megtört emberi arcokat. Az öregember érti a helyzetet, jó érzékkel tudja, hogy most valamit tenni kell, arra a munkára, amire most viszi őket a fia, csak jókedvvel mehetnek, másként ki sem bírnák.
— Hallod-e, te Pista! — szól oda a jobb oldali sorba beült, látszólag is legéltesebb embernek a napszámosok között.
— Mondja, bátyám! — válaszol az udvariasan.
— Oszt mán megtanultad, miért van ilyen nagy köténye a parasztnak?
— Mennyik má’! Hát sohasem jön meg az esze?! — s legyintve kifelé néz a koszos ablakon.
Az egyik fiatal siheder, talán húsz sincsen, rácsap a poénra, vigyorogva kérdi meg az öreget:
— Tessék mondani, miért?
— Miért, miért, fiam, csak azért, hogy ha nyalod a paraszt seggét, ne lássa azt más! — s erre hatalmas derültség támad, a fiatalember is kacag fennhangon, ismerte ő már a poént, csak kellett ez ebben a nyomasztó hangulatban, mindjárt megindul a trafika ismételten a buszon. Felhördül az ócska motor, és nagy pöfékelések kíséretében elindulnak a határba, valamelyik módosabb gazda kukoricatáblájához, címerezni.
A nap nehezen telik, reggel hatalmas irammal vágnak neki a munkának, gyorsan végeznek az első sorral, majd a másodikkal is, de a harmadik már mindenkinek nehéznek tűnik. A karok fáradtan ejtőznek a test mellett, a csüggedtség, s kimerültség megbénítja a szájakat, a kora reggel még fecsegő emberek, mire elérkezik a dél, némán küzdenek a kukorica levelével. Valahányszor tépik, dobálják, megbosszulja magát, éles karcolást váj a tapasztalatlan ember húsába, képes átvágni a bőr mélyebb rétegeit is. Az öregek tréningfelsőben látnak neki, de ők meg a nagy meleggel küszködnek, s az csak úgy citerál hátaikon le- s fel, verve testüket, azt az érzékeny élő hangszert, amiből erre a forró gőz kicsapódik a műanyag szálas ruhadaraboknak vágódva. Alig bírják a fáradt lábak a sorok közötti menetelést. Akinek van már tapasztalata, munkáskesztyűben tépkedi a felső buga virágzatot, de aki csak most próbál első ízben szerencsét, csupasz kezeit adja oda a kíméletlen növénynek. Ő porzójáért küzd, az ember azért a csekély alamizsnáért, amit a nap végeztével a föld tulajdonosa odaad a munkavállalónak, s az egy kevéskét lök esetenként belőle nekik is. Mindenki tudja, nem a munkafelügyelő itt az úr, hanem valamelyik vállalkozó áll mögötte, de annak nevét nem árulja el egyik sem. Örülnek a lehetőségnek, hogyha még csak keveset is, de valamennyit hazavihetnek, s azzal csak-csak eltömítik azt az épp esedékes lyukat, amit a munkanélküliség vájt a zsebükben.
— Emberek, ebéd! — szólal meg végre az őket munkára buzdító hang, leülhetnek, kissé megnyugtathatják kimerült izmaikat, hiszen órák óta tépkedik büntetett pozícióban, a magát nehezen adó kukorica virágait. Címereznek, régen ilyet csak a legaljább nép csinált, azok, akiknek büdös volt rendesen munkába állni, s a kommunista világ a dolgozni nem akaró egyedeit ezzel büntetve, teret adott az alkalmi munkának is. Nagy hibát követett el, hiszen a korábbi kötelezettséget már helyettesíteni nem tudta, így rávezette a szegény embert a napszámos munkára ismét. Azoknak jó ma már megint, akik cselédsorban vannak, hiszen nekik biztosított a mindennapjuk, van pár züllöttebb is közöttük, egy-egy még magát fenntartani bíró parasztgazdánál. Némi ételért-italért, kevés dohányért eldolgozgatnak, persze csak annyit, amennyi a fizetség maga. Jó a gazdának, mindig felügyelet alatt a porta, jó az istenadta szegénynek is.
— Te bírod még? — kérdi Manci aggódva, törölgetve férje homlokát. — Ha nem bírod, hagyd abba, ilyet még nem csináltunk eddig! Jaj, Istenem, mi jön még? — a megalázottság súlyos barázdái jelennek meg arcán, ő már érti, miért olyan ráncos az a fiatal cigányasszony.
— Ne foglalkozz velem! — legyint idegesen Pista.
— Jól van, jól! Csak féltelek! — csomagolja ki a zsíros kenyeret, friss hagymát pucolt mellé még reggel, s nyújtja oda az első karéjjal.
— Már megint ezt kell enni? Kis változatosság nem lehetne? Mondjuk rántotta kenyér közé… — méltatlankodik az ember, de csak beleharap, s jóízűen elfogyasztja a kimért ebédet.
— Gyorsabban egyél! — szól rá Manci — Csak húsz perc a szünet, tömd tele magadat, estig nem lesz már több alkalom az evésre — s erre még a könny is kicsordul a szeméből. Hogyne sírna, nem olyan régen még ők számítottak a falu egyik legmódosabb gazdájának, de a rendszerváltás után nekiálltak gilisztázni. Hatalmas veszteséget könyvelhettek el, minden megspórolt korábbi pénzük, meg a kárpótlásban visszakapott föld is odalett. Pár évvel utána disznókat neveltek, hányszor megharapta a koca Manci kezét, amikor segített az ellésben, s lám az is vesztükre történt, mire felnevelték a hatvan malacot, lement az ára, senki sem vásárolta fel, úgy pocsékolták azt le, hol egyet, hol kettőt levágva, kimérve. Igaz, nem éheztek azokban az időkben, de még a maradék vagyonka is odalett. Alig erősödtek meg, elkezdtek a faluban libát tartani. Na, ők is vettek előneveltet, le is adták, szép hasznot remélve, s lám mi történt? Az állatvigéc elvitte, ígért fűt-fát, de azóta se találják sem őt, sem a cégét, magyaráztak az ügyvédek valami fantomról, de ők olyat csak filmben láttak a tévében. Hát így van ez mostanában, a tanulatlan, kapás nép mindenre ráfizet, az ügyeskedő gyüttmentje meg egyre zsírosodik.
— Adj még egyet — kéri Pista —, s asszonya gyorsan bontja is kifelé az újságpapírba, azt háziszőttesbe rejtett újabb szelet zsíros kenyeret, de azon már van kis piros erős paprika is, mindjárt jobb ízzel majszolják mindketten, az ember meg is jegyzi:
— Na, végre megjött az eszed! Ez kell a magyarnak, ez itt, nem az a franciás üres kenyér, amilyen a másik volt.
— Pedig ugyanaz a kenyér, s ugyanaz a zsír is, tudod a Böske zsírja, az sokkal jobb ízű lett, mind a fehér malacé. Az a magunkfajta, jó öreg mangalica volt.
— Nincs is annak párja, hibrid ide, meg oda — állapítja meg a sokat megélt ember.
Még be sem fejezik, amikor jön az utasítás:
— Emberek, gyorsan egyenek, igyanak, bagóval ráérnek munka végeztével is, itt van még az a pár száz sor, azzal ma még végezni kellene, hogy ne maradjon sok holnapra! Ezen a héten ezt mind, amit a szemük belát, le kell címerezni!
Körbenéz a sok ijedt szem, ezt lehetetlen, hát nem csak ma, de holnap is, meg holnapután is, sőt egész héten ezt kell majd nekik kiállni? A fiatalok csuklója máris bedagadt, nincsenek hozzászokva ilyen megterhelő, monoton munkához, tenyerükből fel-felbugyog a vér. Az egyik megjegyzi:
— Na, csak csinálja, aki bolond, mentem. Isten áldja felügyelő Úr! — s azzal se szó, se beszéd, elhagyja addigi kínjai színterét, választ sem vár, nekiindul a mezőnek a falu felé gyalog.
— Nem úgy van a’! — kiált utána. — Hogyan képzeled ezt? Nem fizetek félnapot, egy kanyit se!
— Kölcse patikára! — szól vissza a fiú, s már nem is megy, hanem fut hazafelé.
— Akar még valaki elmenni? — kérdi fölényesen, akár egy rabszolgahajcsár, bár arról csak fogalmunk lehet, milyen lehetett hajdanán, ez még itt nem ver senkit sem, csak kiabál. Régen is ilyen volt? Akinek fizetett számtartója volt, az a lelküket is kihajtotta a zsellérekből. Igaz, akiben megbízott, minden évben visszafogadta, de azért csak nem szerette a nép, csak köpködött mögötte. Most újra ilyen világ van érkezőben, ezt hozta a nagyzási mánia, kik még puccos ruhákban jártak a minap, ma már feltűrik azt a combjuk közepéig, s szakadt szegélyeikbe törlik verejtékeiket le. Még egy-egy vicc csak elcsattan munka közben, de mire a Nap is lejjebb hordja sugarát, az emberek is beletörődnek hitvány sorsukba.
Már senki sem érez fájdalmat, dagadt kézfejüket megedzette a folyamatosan ellenálló növény, vér sem serken a sebekből, kínjában már nem törődik azzal sem öreg, sem fiatal, csak tépi-tépi megveszekedetten a hatalmas ellenséget, a bugát. Ahogy enged a forróság, hűs szél enyhíti a munkások szomját, s egyszer végre csak felhördül rekedten, az időközben maga is megaszalódott felügyelő, hiába nem dolgozik, a sorok között ő maga is sétál fel, s alá, különben még lazsálna ez a hitvány népség, elfáradt, kiszáradt, ideje lenne hazamenni. Megnézi óráját, esteledik, fél hétre mindenki kellően kimerült, nem ér már pénzt a munkájuk:
— Mára elég volt, emberek — de ezt oly kényszeredetten mondja, mint aki maga sem bírna többet egyetlen perccel sem. Nem érkezik ellenvetés, csöndben szedelőzködnek, az asszonyok leveszik poros kendőjüket, kirázzák, legyezik magukat vele, picit leülnek, hiszen szusszanni csak kellene, van, aki rágyújt, van, aki csak meghúzza a már számtalanszor felforrt poshadt vizet, mit magával hozott műanyag üdítős flakonjában.
— Ej, hol vannak azok a régi hűs sárkanták, amiket a fazekas jó öreg agyagból, s kívülről mázasra készített elő a mezei munkálatokra? De jó volna belőle akár egy is, a gyerekek azon tanultak fütyülni, mert fogantyúját eszesen lyukasra hagyták, hadd járja a levegő, ne melegedjen fel benne a nedű. No meg inni is könnyebb volt a kis lyukon keresztül. Vigyáztak a víz minden cseppjére, nem pocsékolták azt annak idején.
Eszébe jut Macinak, valahol a padláson lennie kell még egynek az öreganyja hagyatékából, meg is jegyzi:
— Na, holnap abban hozok vizet, amibe az ángyomnak adta az öreganyám! — erre többen is megkérdik, miért, az milyen volt?
— Hát rendes sárból égetett, amit János bátyám pörgetett ki annak idején, jól kitaposott agyagból — mondja, s mindenki egyből bólogatni kezd, rémlik még valami a múltból.
— Nem voltak a régiek ilyen bolondok, mint mi… — jegyzi meg a kötényes öregember. Nagyon elfáradt, ráncos álla messzire nyúlik a naptól — biza, előveszem a csikóbőrös kulacsomat holnapra, telirakom kevertpálinkával, azzal lehet igazán oltani a szomjat, nem ezzel a büdös vízzel, amit a vízmű biztosít manapság.
— Ej, hol van az már? — kérdik tőle többen is, de az öreg kitart az iménti mellett:
— Biza van nekem olyan, van, úgy lássam meg a holnapot! Még bádogkantám is, az is jobb, mint ez a műanyag vacak, olyan volt ez most, akár a régi ember, amikor kibabrált a kölykével, oszt mézes kenyeret kent neki az első napszámára.
— Oszt minek tett volna olyat bátyám? — kérdi egy épp nagyot slukkoló siheder az öreget, sejtve, megint rászedi őt is az öreg, akárcsak reggel.
— Azért fiam, hogy megtanulja a magyarok Istenit, meg azt, hogy szegény ember nem édes szájjal él, az csak úri kiváltság, mert a kapásnak nem tesz jót az ilyesfajta kiváltság, zsír kell annak, hogy puhuljon a kenyér, a méztől meg kiszárad, s olyan érdessé válik minden morzsája, hogy kikezdi a torkát. Aki még szerette az édesanyja kalácsát addig, egyből leszokott róla.
— De kegyetlen tetszik lenni! — szól rá az egyik fiatalabb asszony, de az csak kajánul bizonyítgatja a maga igazát sátáni vigyorával kísérve:
— Biz’ Isten így vót még az én időmben, nem vót olyan elsőnapos cseléd, aki ezt meg ne járta vóna…
S azzal szedelőzködnek, mennek kifelé a földekről az egyetlen kövesút irányába, amit még hajdanán az akkor még üzemelő cukorgyár csináltatott a nagy gépeknek, hogy el ne akadjanak a begyűjtések idején. Az öreg busz ott ácsorog magányosan, semerre egy lélek, a sofőr valamelyik bokor tövében alszik, nincsen pénz a felesleges furikázásra, hát bevárja őket, amíg kidolgozzák magukat becsülettel. Az út másik oldalán sárgán rikít a tarló. A modern gépek után sok a pocsékba maradt kalász. Manci átmegy, felvesz egy ottfeledettet, elkezd játszani azzal ujjai között, megbillegteti fejét:
— Ejnye no, lássátok? Régen ilyen nem volt, amíg tsz volt, összeszedték a diákok a hátrahagyott búzát, vagy megengedték a szegénynek, hadd vigye az, akinek másra nem telt — ezt is igencsak helyeslik, tehetetlen dühében beejti ruhája zsebébe a félig morzsolt kalászt, majd beülnek az izzó bádogdobozba. Az nagyot roppan alattuk, elindul velük végre hazafelé.
Mire kiérnek a földekről, a falu határában már vörösen izzik a horizont, meg is áll a busz, lerobban, felforr a víz a hűtőben, épphogy elért velük az első házig.
— Na, emberek! Innen csak a Krisztus papucsával mehetünk — tárja széjjel karjait a sofőr, érti is mindenki a beszédet, s bár kényszeredetten, elcsigázott, maréknyi rongyos seregként leszállnak, elindulnak haza. Az első kocsmánál elkiáltja magát a munkafelügyelő:
— Egy sörre a vendégeim — s már megy is befelé. Majd’ mindenki követi, pár asszony megy csak tovább, szorongatva zsebében a munkáért kapott pénzt.
Manci is húzgálná hazafelé az urát, de az nem enged a szorításnak, bemegy, egy ideig kint várakozik az asszony, majd csak beljebb lép, leül az első asztal mellé. A söntés van elől, pár asztallal, s kis hokedliszerű székekkel körben. Bentebb egy üres helyiség, a régi zenekar helyén apró pulpitus, rajta furcsa szerkezet, azt mondják, valami játékgép. A felügyelő állja is a szavát, fizet egy kört mindenkinek. A vézna, vékonyarcú nő egyből csapolja a friss nedűt, habzik kifelé a korsókból, s újabb kör, de azt már a munkás fizeti, majd a felvidult sereg el is felejti az egész napos gyötrelmét, illik mindenkinek fizetni, hiszen ha az egyik elkezdte, a tisztesség csak úgy kéri, csak az fogadja a neki felajánlott ingyen italt, aki azt viszonozni is képes. Még fél óra sem kell hozzá, s megéled az elcsigázott test, mutatják egymásnak a gépet, dobják bele a százast, csak úgy csillog-villog, zörög, zakatol az ócska szerkezet, de nyerni nem hagy senkit sem. Hamar vége a játéknak, egymás után kullognak kifelé a kocsmából, még páran szipolyozzák asszonyaikat, de a többség már lehajtott fejjel épp azon gondolkodik, mit is mondjon odahaza az őket váró éhes szájaknak.
— Add ide a pénzt! — ripakodik Mancira is férje, olyan se részeg, se józan, épp a legrosszabbik állapotában.
— Eszem ágában sincs — válaszolja nyeglén.
— Már hogyne adnád! Elvégre az ember én vagyok! Add ide! Az anyja Úristenit ennek a kutya világnak! — s tántorogva kikapja az asszony kezéből a felé nyújtott utolsó ötszázast, majd megy is vele a söntésbe, rendelni.
— Mennyire futja ebből itt, né?
— Még egy körre, már ritkábban vannak… — válaszolja a csapos.
— Akkor egy kört mindenkinek! Nem mindig mulatok, ma úr vagyok! Ma kukoricát címereztem! Megértem életem legnagyobb napját is! — s a keserűségből, bokázás lesz. Valami régi katonanótát dünnyögve elkezdi verdesni a lába szárát, pedig nem látott az már csizmát legény kora óta, akkor is csak a szüreti felvonulások alkalmával. S egyre hangosabban énekel, lassan beszállnak az őt körülvevők is, táncol az öreg, ahogy csak bírja, összeveri bokáját, nem törődik a korával, na, még egyet, még egyet, s egyszer csak összeesik.
— Orvost! — kiabálja kétségbeesetten Manci. — Orvost!
A várakozás nem túl hosszú, mégis elviselhetetlen, végre kiér az ügyeletes autója, agyvérzés — állapítja meg a fiatal orvos, s már hívja is a mentőt. Mindenki kullog kifelé, de haza senki sem megy, várják a mentőt, ösztönösen kijózanodik pillanatokon belül a társaság, zsebeik üresek, amit egész napos kínlódással megkerestek, az most odavan mind, javarészt bent a gépben meg a pult fiókjában. Alig pár perc, s már szirénázik is a mentő, rakják hordágyra, s viszik, a feleségének arra sem marad ideje, hogy lehajtsa a köténye szegélyét, úgy maradt az felhajtva, amikor a ruhája zsebéből kivette azt az elátkozott pénzt.
Telefoncsöngés ébreszti a sarokban alvó legényt:
— Záróra — szól neki a pult mögül a nő.
Megértette, megy is kifelé, s a munkafelügyelő bezárja a kocsma ajtaját belülről.
— Téged keres a főnök — nyújtja át a kagylót a nő, mosogat, takarít, ideje lenne hazamenni végre, rég volt reggel, kimerült ebben a rekkenő hőségben.
— Igen, értettem… Visszajött majd az egész, bent van a gépben, meg a kasszában. Csak páran maradnak holnapra el, azokat ebből ki tudom fizetni majd … — hebeg, habog, érződik a levegőben a feszültség, valamit nem egészen jól csinálhatott, mert a vonal túlsó végében nincsenek megelégedve a bevétellel. — A munkát elvégezték, a pénzt is visszarakták, persze kevés kivétellel… megpróbálom… veszteség van mindig… — majd hirtelen csend.
A mentő hangos visítással ér be a kórházba, hol jobbra, hol balra esik benne Manci, csak egy támla nélküli szék jutott neki, mindenki a férjét próbálja magához téríteni. Imitt is, amott is csüng valami cső belőle, az egyik kezében cukros lével teli zacskó, a másikon sztetoszkóp lenyomata látszik, teszik a dolgukat, oly nagy gyorsasággal, hogy az asszony nem is bírja őket követni a tekintetével. Megáll a kocsi, kicibálják a rozoga hordágyat, s szaladnak vele fel az emeletre. Valaki már adja is az utasítást:
— Ne a traumára, a belre, várja a kardiológus.
Manci alig bír menni utánuk, a liftbe nem fér be, nem törődik senki sem vele, hát rohan fel a lépcsőn, mire kinyílik annak ajtaja az első emeleten, korát meghazudtolva áll előtte, nem liheg, nem érez fáradtságot, hiszen most élete értelme fekszik magatehetetlenül, nem hagyhatja magára. Az sem hagyta őt el soha, egyetlen percre sem, mellette volt jóban, rosszban mindig. Türelmes, egyszerű asszony, szépen megy a hordágyat toló emberek mögött, koszosan, csak úgy, ahogyan a földekről beértek a faluba, nem volt ideje átöltözni, sem megmosakodni.
— Tessék itt maradni! — utasítja az egyik elébük jövő fehér köpenyes férfi, s már zárja is be az ajtót előtte, eltűnnek az emberrel mind. Kihalt a folyosó, régen szellőztették, áporodott bűz üti meg az orrát, keveredik a fertőtlenítő szaga a forró gőzzel, és a bezártsággal. Csak akkor döbben rá, mily védtelenül áll ő most ott az ajtóban. Koszosan, porosan, fésületlenül, köténye feltűrve, kendője a vállára vetve, ugyan mi különbözteti meg a neki jövendőmondást ígérő putris cigányasszonytól?
— Hát ilyen a nyomor? — kérdi magától, jobb híján. Megérte ezt a napot is, és Pista épp most szándékozik őt magára hagyni? — A fene ette volna meg azt a büdös munkafelügyelőt! — ébred benne a felismerés, eszébe jutnak a nap történései. A felforrt agyú, megalázott embereket, de könnyen tőrbe tudta csalni…
— Bejöhet, semmi baj — hallja maga mellett a megnyugtató szavakat —, csak kicsit sokat ivott a férje.
Megkönnyebbülve fellélegzik, idős, jó szagú, szikár ember néz vele szemtől-szembe, majd felemeli egyik kezét, és megcirógatja:
— Mancika! Te lennél az?
— Hát a doktor úr ismer? — csodálkozik el a lassan feloldódó asszony.
— Na, de Manci! Nézz rám! — s fogja az asszony állát, felemeli, hogy jobban lássa az időközben megváltozott arcát.
— Úristen! — csapja össze az asszony önkéntelenül is a kezét.
— Megismersz? — kérdi kitartóan a férfi.
— Hát te vagy a Szabó Pityu! Édes Isten, így megöregedtünk?!
— Így, Manci. Na, de majd máskor beszélgetünk, nyugtasd meg ezt a vén lókötőt, aztán gyere be az ügyeleti szobába, elmondom a teendőket. Kapálni voltatok, hol ivott ennyit? Nem bírja már ez a vénember az alkoholt, miért hagytad inni?
— Nem hagytam én, dehogy hagytam, nem ivott tán már harminc éve sem, azért ártott az meg neki — választ már nem is vár, rohan be a szobába, az ember kijózanodva, szemlesütve állja tekintetét.
— Pista, te! Hát kellett ez nekünk?
— Kellett a rossebnek! De már mit csináljak? Megtörtént.
— Na, nem baj, hónaptól eszünk ciberét. Az is jó lesz, s majd az Isten csak megsegít, régen is volt már ilyen… — leül úgy, ahogyan van, koszosan, porosan az ágy szélére, és megsimogatja embere fejét. — Egyet se aggódj, megleszünk, meglásd, levágjuk szombaton az egyik disznót, zöldség már van, csak lesz valami…
— De a jány mit fog szólni? Miből öltözik fel a gyermek az iskolára?
— Majd abban megy, amije van — vonja meg a vállát nyeglén.
— Jaj, te Manci, te Manci, már megint nem hallgattam rád! Micsoda szégyen ez? Belehalok.
— Halsz te a nagy csudát! Már hogy halnál? Akkor mi lesz velem?
Erre csak ráborul az urára, megöleli. Az is viszonozza, s a nagy ölelkezésben, kiesik a kalász az asszony zsebéből, egyenesen a férfi mellére.
— Hát ez meg mi? — kérdi elképedve.
— A jövőnk! Lásd, ennek is meg kellett előtte halni. Tavaly még csak egy szem volt, most meg itt van, ni! — vidáman nyújtja át férjének a félig lemorzsolt búzakalászt. — Na, látod? Lesz már mit enni… — s jóízűen kacagva vészelik át az egész éjszakát.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.10. @ 17:53 :: Dezső Ilona Anna
