Azon gondolkodom, miért eszem éjszaka?
Kényszeresen, mániákusan, sötétben, rejtve, akár egy tolvaj. Vagy mint egy rossz gyermek? Igen. Bár tudom, hogy nem szabad, de valamiért a „titkon”, boldoggá tesz. És még az sem tart vissza, hogy reggel aztán, amikor felébredek, újra, meg újra ráállok arra a fránya, gonosz mérlegre.
Az emberiség, az elhízás irányában halad… ezt mondják, és mi, akik aránylag, vagy viszonylagos jólétben élünk ezt természetesnek vesszük. Persze mint minden, ez is relatív, vagy talán nem is igaz az állítás, mert csak egy része hízik, a másik meg fogy! Olyan az emberiség is, mint a Hold. Hol nő, hol csökken, de olyan, hogy sokáig egyforma lenne az állapota, nem létezik.
Mi, mindenre azt mondjuk ciklikusan, szabályosan, törvényesen… Pedig ez sem igaz.
Az idén, már ötvenharmadik éve nézem a Holdat. A Napot csak azért nem, mert már rég megvakított volna! Ő nem hagyja magát, őt nem lehet megcsodálni. Drágán fizetünk minden pillanatért, valahányszor hunyorogva, leselkedve rápislantunk. Nem tudom, van-e olyan, aki nem járta meg eddig vele? Én sokszor, és sokféle képen.
A Hold viszont hagyja magát. Ő nem szégyenlős, és nem is rosszindulatú, mint ahogyan azt sokan ráfogják. Megbélyegzik olyanért, ami nem volt rá jellemző sohasem. Milyen könnyű kimondani a butaságokat! Tudatlanul, vagdalózva, meggondolatlan szavakat vágunk bele a másik szívébe, agyába, és az úgy aprítja fel méltóságát, büszkeségét, emberségét, mint kés a kenyeret. Viszonzásul, alaposan megfeni nyelvének hegyét, és gyors egymásutánban szúr, máskor meg csak kínosan, fájdalmasan, megroppant, mint a kenyér héját. Hát ilyenek vagyunk a Holddal is mi emberek, mindig.
Amikor megtelik, átsüt rajta a Nap, az az önző, akinek fényét csakis ilyenkor láthatjuk, mert aljassága nem ismer határt! Máson keresztül mutogatja magát! Szemtől szembe soha sem engedi megcsodálni felszínét. Sunyi, akár azok a barátaink, akik mindig fő lehajtva beszélnek, elbeszélnek az arcunk mellett, érezzük hideg leheletüket, de soha sem látjuk a tekintetüket, mert alaposan elrejtik lesütött szemhéjuk mögé.
Van egy közvetítőnk, a Hold. Ő aztán elvisel minden bántást, ráfoghatnak bármit, halálos tulajdonságokat, meg mindent, de a lényeg, hogy nem önző! Ő megengedi, hogy a Nap által diktált ciklikus rendben, megcsodálhassuk a mögöttes fényt. Utána gyorsan fogyni kezd, majd újra nőni, mint aki fél, mert kiadta a másik titkát, vagy csak elrejti azt a közlékeny, titkot megtartani nem képes önvalóját? Ki tudhatja, pontosan mi, miért történik? A lényeg, hogy mi igyekszünk mindenbe belemagyarázni a saját teóriánkat. Hatalmas tudásunkat! Elvégre az ember mindenható, és a Mindenható maga az ember!
Vagy mégsincsen így?
Micsoda energiák szabadulnak fel ebből az állandó bujkálásból! Tengerek tudnak nőni és apadni, egész földrészek eltűnni, mások felbukkanni. Nélküle nem tudná ez a silány agyunk, hogy pihenőre kell térni, és ha ő nem volna, azt sem tudnánk, hogy a könny, ami a szemünk sarkában csillog, tud szép is lenni.
Ha a Hold is egyformán csillanna meg, akkor minden ugyanaz lenne, de hát az ő arca mindig változik. Hol egyik, hol másik gödröcskéjét láttatja magából, s hol erről, hol arról az oldalról kacsint reánk. Jobbja, balja, alja, teteje, mindene és mindig változik, csak hát mi emberek nem érünk rá őt tisztességgel megismerni.
Meg akarlak látni, mutatkozz hát be – mondom magamban, amikor végre ennyi évesen felismerem mekkora csoda, hogy van nekem. Ő, az állandó, a kiindulási pont. Ő, akire ráfogják, hogy szomorú, hogy csaló, és csak Isten tudja, mennyi mindennel vádolják, rágalmazzák. Pedig még a halál is független tőle, az élet része, nem az éjszakáé, akkor érkezik, amikor eljön az ideje. Nem befolyásolhatja sem a Nap, sem a Hold. Ő is van, akár a születés, vagy ahogyan a nappalt az éj váltja, a sötétet a fény… Milyen nehéz lenne, ha nem így lenne, hiszen még ezek a gondolatok sem tudnának nélküle beérni?
Miért is beszélek én most a Holdról? Hiszen, sem felmagasztalni, sem megvetni nem akarom, csak a helyére tenni a dolgokat itt bent, leginkább magamban. Persze, kicsit azért exhibicionista vagyok, mert saját képzelgéseimet, rendre megosztom az egész világgal. Ám, ezt is csak jó értelemben, és kicsit igaz, mert nem nemiségemben vagyok magamutogató, az nagyon távol áll tőlem!
Mit érne a tudás, tanítás nélkül? Lehetne-e tanítani, tudás nélkül? Rendelkezem-e, bármilyen konkrét ismerettel? Vagy csak zsigerből írom és teszem a dolgomat? Magam sem tudom!
Fiatal koromban annyi mindent szerettem volna megírni, de nem ment. Ahogy elértem a második mondatom elejére, már tudtam, hiteltelen, mert nem érett be. Sokáig vártam, erőlködtem, majd rendre feladtam a kísérleteimet.
Ma már nem akarok írni, azt sem akarom, hogy fennmaradjon ez a gondolatfoszlány. Csak úgy jön, magától.
Február közepét írjuk. Tegnap még jókora kupacokban állt a hó! Bő egy hétig, kitartóan bújócskázott a Nap, esze-ágában sem volt kiszállni meleg felhődunnájából! Igaz, régebben, legalább háromhónapnyit aludt, de hát akkor kit érdekelt? Huszon-, harminc-, vagy negyvenévesen ki törődött vele egyáltalán?
Az idén, későn jött télből, korán lesz tavasz. Boldoggá teszi a lelkemet! Már az sem zavarna, ha sohasem aludna, és mindig égetően sütné, a tőle megfoltosodott arcomat.
Reggel van! Odakint ez a furcsa fényű égitest máris cikázik egy pillangóval.
Na, megállj te csaló! Ma azért is belenézek a szemedbe!
Nagyrábé, 2014.02.10.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.08. @ 19:29 :: Dezső Ilona Anna
