Utolsó éves korában szakköri munkáját nagy odaadással végezte Elek. Egy lelkes fiatal tanársegéd társaságában járták a vidéket, falvakat, tanyákat, és a helyi táplálkozási szokásokat kutatták addig, amíg a tömegellátás ki nem szorítja teljesen a helyben termelt élelmiszereket. A megkérdezettek mindig készségesen válaszoltak, szívesen közölték a kérdezőkkel mindazt, amit csak tudtak az adott kérdésről. Szerettek beszélni mindennapjaik és ünnepeik étkezési szokásaikról, lehetőségeikről. Veszélytelen témának látszott, s így megnyíltak, ami nagy élmény volt úgy Elek, mint tanárja számára. Vizsgálódásuk eredményeit nem csak a diákfórumokon közölték, hanem szaklapokban is. Figyelemreméltó sikere volt a dolgozatnak és meghívást kaptak egy magyarországi tudományos konferenciára.
Várakozásteljesen készült az útra. Egy, ha csak földrajzilag is, de mégis nyugatabbra levő országba utazni izgalmas dolognak tűnt előtte. Mi minden megtörténhet! Az útlevelet kevés utánjárással megkapta, már kijárt útja volt a rendőrségen az ilyen hivatalos kiutazásoknak. Mindent összekészített, amit gondolt, hogy vinnie kell, s a jó ismerősöktől, rokonoktól megérdeklődte, mit vigyen ajándékba, ugyanis meg akarta látogatni kint élő anyai nagybáját is. Édesanyja azt tanácsolta, hogy vigyen neki pipadohányt, nagyon jó minőség kapható itt a városban.
— Nagy dohányos, pipás az én Gyurka bátyám — főzte hozzá.
— Mást ne vigyek neki? — kérdezte Elek.
— Babkávét. Igen, egy kiló babkávét, azt náluk nehezen lehet beszerezni.
Így kellően felszerelkezve felszállt mentorával együtt a nemzetközi vonatra. Bár gyorsvonat volt, sőt úgynevezett expressz, Elek mégis csigalassúságúnak érezte. Kolozsváron felszálltak a vámosok és a határőrök. Mindenkit, aki a határon túlra igyekezett, igazoltattak, útleveleiket elvették és a csomagjaikat akkurátusan átvizsgálták. A püspöki határállomásra érve az iratait mindenkinek visszaadták, csak Eleknek kellett leszállnia csomagostól a vonatról, két határőr a vámirodába kísérte, ahol közölték vele, hogy nem engedik kilépni az országból.
A miért kérdésre azt válaszolták, hogy ne kérdezősködjön, és menjen, amíg teheti.
— Két óra múlva jön Budapest felől az ellenvonat — mondta a vámtiszt, és átnyújtott neki egy szabadjegyet a visszaútra.
Nem volt mit tenni, Elek hazautazott nagy szomorúan és dühösen. Fortyogott magában, de nem jött rá, hogy miért is zsuppolták haza. Otthon nagy szemeket meresztettek, mikor meglátták belépni a kapun. Édesapja csak a fejét csóválta, de nem szólt semmit, édesanyja azonban a fiút hibáztatta.
— Biztos valamit elkövettél, azért küldtek vissza! Valami rosszat csináltál!
— De édesanyám, én nem követtem el semmilyen törvénytelenséget, vagy stiklit, amiért lekapcsolhattak!
— Valami csak van! Mit mondtak?
— Mondtam már, hogy nem mondtak semmit, csak hazakergettek. Menjen! Mondták. Fogalmam sincs, miért!
— Akkor bevádoltak, feljelentettek!
— Nem volt miért!
— Lehet egy rosszindulatú hamis vád is! Jut szembe, kinek beszéltél arról, hogy fel szeretnéd keresni Gyurka bátyámat?
— Csak Vilinek említettem, tudod, aki kint lakik a városon kívül, abban a takaros kis házban.
— Azaz! — szólalt meg apa is.
— Hogyhogy azaz?
— Gondolkozz, fiam! Az állomáson rajtakapják, kap egy enyhe büntetést, és bár az egyetem nem kér belőle, adnak neki egy rendes állást szakosítással a munkahelyen, olcsó házhely, építkezési támogatás. Ő mit adhat cserébe?
— Azt akarja mondani, hogy…
— Azt!
Nagy gondban volt Elek. Egyrészt igazat adott az édesapja gyanújának, másrészről időközben megkedvelte Vörös Vilit, és nehezen tudta elhinni, hogy ő jelenthette az államvédelmi szerveknek titkos, ki nem mondott vágyait. Gondolt ugyan ő a Gyurka bácsi esetleges segítségére, ami a disszidálást illeti, de erről nem beszélt. Egyenesen nem, s mégis elejtett szavaiból, hallgatásaiból ki lehetett következtetni, mi a titkos elképzelése. Senki mással nem beszélt bizalmasan, senkinek nem árulta el gondolatait, és mégis. Annyit mondott csupán Vilinek, hogy édesanyja testvérbátyja Budapesten él, mozdonyvezető, és tervbe vette a meglátogatását. Ebből következtette, a kellő fantáziával megáldott Vili, hogy a látogatás igazi célja mi lehet. Annál is inkább, mert ő maga is megpróbálkozott a nyugatra szökéssel, és neki is titkos vágya lehet egy újabb próbálkozás. Egy kicsit bővíteni az információt, s a következtetéseket mibe sem kerül, a „főnökök” meg majd örülnek neki.
Elek szülei úgy nevelték öt gyermeküket, hogy minden körülmények között állják meg a helyüket, szükséget nem szenvedtek, de nem is kényeztették el őket. Ezt nem „prédikációval”, hanem példamutatással érték el. Az édesapa vasúti dolgozó volt, forgalomirányító. Nagy felelősséggel járó, odafigyelést, fegyelmet igénylő munka. Dicséretesen megállta a helyét, amit felettesei néha-néha jutalomüdüléssel háláltak meg. Így jutottak el családostól a Balatonra kétszer, s a Mátrába egyszer. Természetesen mind a három alkalommal az utószezonban. Az édesanya tanítónő volt nagy pedagógiai érzékkel megáldva, s ezt a gyermeknevelésben is kamatoztatta. Harmadik gyereke szülése után nem ment vissza többet dolgozni, hanem gyermekeire és háztarására fordította minden energiáját.
— Gyere csak ki egy kicsit velem! — szólott este Elekhez. — Menjünk ki az udvarra, a tornácra, valamit akarok neked mondani.
Kimentek, s Elek odakönyökölt édesanyja mellé a tornác fájára. Csend volt, csak az utca távoli zörejei szűrődtek idáig, ők is hallgattak, egyikük sem törte meg a csendet sokáig, nézték az udvar árnyait, a Holdat az égen, s a csillagokat. Eltelt jó tíz perc is, mire anya megszólalt:
— Nézd a Holdat! Olyan mintha mosolyogna. Ránk mosolyog.
„téli estéken
süt a Hold szépen,
nem szól semmit csak nevet,
aztán tovább siet” — énekelte halkan, Elek pedig vele dúdolta.
— Te honnan ismered ezt a dalocskát? — csodálkozott anya.
— Nagymamától hallottam. Sokszor énekelgette, ha olyan kedve volt.
— Kisanyám szerette az égboltot nézegetni, különösen a télesti eget, a csillagokat, a Holdat. Azt mondta, hogy ha valami gondja van, valami bántja, nyugtalanítja, vagy döntenie kell, felnéz az égre, a csillagokra és azok megsúgják neki a választ. Mi is merüljünk el most a csendben és figyeljük, mit súgnak a csillagok. Apád nem igen hisz ebben, de azért, ha súlyos kérdések foglalkoztatják, megkérdezi, nekem mit súgnak a csillagok. Ilyenkor elmondom neki a véleményemet, amit vagy számba vesz, vagy nem. Nem is ez azonban a lényeg, hanem egy jót beszélgetünk egymással és őszintén.
— Anya, én azt gondolom — szólalt meg Elek egy idő után —, hogy hagyjuk most békén ezt a dolgot. Bízzuk az időre és…
— Ne szólj ennél többet! Ne rontsd el, amit szavaiddal létrehoztál!
Érdemes volt az időre bízni a dolgot, nem veszett kárba a kutuzovi taktika, ugyanis alig fél év múlva az események után, mikor egy koraesti órában megjelent Vili felesége. Haja kócos, szeme kisírva, egy idegroncs az egész asszony.
— Gyere be. Anya! Itt van Ibolya, Vili felesége. Úgy látom, bajban van.
— Mi a baj, lányom? — lépett be a szobába anya.
— Jaj, Margit néni! Vili…
— Mi van Vilivel?
— Ehehelment — zokogta.
— Hogy? Mi? — értetlenkedett Margit néni, Elek édesanyja, és átkarolta síró asszonykát.
Nagy hüppögések közepette aztán sorra elmondta, mi is történt valójában. Két héttel előbb Vili bejelentette, hogy hivatalos kiküldetésre kapott megbízatást, és el kell utaznia. Ibolya készítsen neki váltó fehérneműt, és kétnapi élelmet, mert nem biztos, hogy az első napon kapnak enni. Egy hét után kezdett az asszonyka nyugtalankodni, és ma reggel a postás egy képeslapot kézbesített.
— Tessék nézni! — nyújtotta reszkető kézzel.
A könnytől maszatos írást alig lehetett olvasni, de így is kiderült, hogy Vili Ausztriában van, Steyr-ben, a menekülttáborban. „Most ért végett a karantén, és holnap indulunk Svédországba” — böngészték ki a lényeget.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.08. @ 20:34 :: dr Bige Szabolcs-
