Legtöbbször gyerekek és nők azok akik elszenvedik. Lehet, hogy ők is okozói a tragédia kiváltásának, de ma senki, senki nem érezheti magát feljogosítva arra, hogy ütlegeljen, terrorizáljon egy másik embert. Erre van más megoldás. Senki ne hallgasson tovább. Ha nagyon sokan hallatják hangjukat, talán változni fog valami!
Menekülés
Az asszony szinte láthatatlan volt. Mélyen arcába húzta a kapucnit. Egyedül ült a buszon, a sofőr mögötti ülésen. Tudta semmi nem látszik az arcából. Nem is akarta, véletlenül se emlékezzenek rá. Ha eljut a megyeszékhelyre, talán már nem törődik vele senki. Időnként elfutották szemét a könnyek. Az elhatározás nagy volt benne: minél messzebbre, felégetve maga mögött minden hidat. Eltűnni! El innen, ez a pokol tornáca! Minél messzebb jutni. Csak nehogy rátaláljanak! Félt! Idegei pattanásig feszültek. Tudta a távozása nevezhető szökésnek is, így nem éppen tisztességes, egyetlen szó nélkül eljönni, de Gézával másképpen nem lehet. Nem engedte volna el! Megpróbálta. Sehova nem engedte el egyedül. Pénzt, azt valamennyit vett magához, talán huszonkétezer forint volt a pénztárcájában, azt csak úgy kimarkolta a kazettából, és elhozta az egyik betétkönyvet is. Megdolgozott érte, elég szép összeg van benne. Közel hatszázezer forint. Megnyugtatta magát. Amelyik igazán a vagyonukat képviselte sokkal több, az ott maradt. Amit elhozott, annak idején még az ő nevére lették be, a temetésükre rakták félre. Tudta, sokkal több járna neki, de nem kell semmi más, csak végre élhesse saját életét. Valahol kivesz egy olcsó szobát, és vállal valami munkát. A vonat nem kerül sokba, a busz is elfogadható. Most kihasználja azt, amit tanult. Száguldozó gondolatai taposták egymást, észre sem vette, hogy a sofőr mellette áll. Összerezzent!
— Végállomás! — mondta a buszvezető és fürkészőn ránézett.
Tudta, arcát eltakarja a nagy fekete kapucni, semmit nem lát belőle a másik, csak a fekete ruháját és a bőrkabátját. Szeretett volna teljesen láthatatlanná válni, szeretett volna eltűnni, elpárologni, mint a hajnali köd, de hát a vágyak és a valóság ritkán találkoznak. Leszállt a buszról, csomagja nem volt csak a kézitáskája, hisz hirtelen döntéssel jött el otthonról. Úgy érezte, ha marad, akkor azt nem éli túl.
A jobb gyűrűs ujja még dagadt volt a kézfejével együtt. Ma meghűlt benne a vér, dolgozott a hátsó udvaron a hatmázsás fiatal bikát kiengedte az a gonosz ember. Későn vette észre, közelről nézett szembe a fújtató állattal. Igaz, ő nevelte, soha nem verte meg, így csak lefékezett és játszani akart, de az ő ötven kilója és az a hatalmas állat a több mázsájával… hegyes szarvával felé csapott, a kézfejét és az ujját érte… — megijedt —, a férje csak nevetett. Nem lépett közbe. A bikának forogtak a szemei, lehajtotta fejét és várt. Ő megpróbált nyugodt maradni, de érezte, pillanatok alatt ellepi egész testét a verejték. Átfutott agyán, ha az állat megérzi a félelem szagát, támadni fog. Őt úgy fölkeni a góré léceire, mint egy paradicsomot. Akkor nevén szólította a jószágot, kissé halkra sikeredett, de a bika megismerte a hangot, mely apró állat korában az ételt a drága finom tejet jelentette. Hatalmas fejét a remegő karjához nyomta, szeme megnyugodott, már nem volt olyan ijesztő, erős fújtatása is alábbhagyott. Megfogta az állat szarvaira erősített kötelet, és remegő térdekkel kivezette a karámba. Leült a szalmakazal mellé és zokogott.
Gyűlölt minden pillanatot, amit abban a házban élt meg. Harminc évet töltöttek együtt, de az utolsó hét év maga volt a pokol, egyre fojtogatóbbá vált az együttélés. El, csak minél messzebb! Ne ismerje senki, ne tudja senki, hogy ő ki. Nem fog panaszkodni. Ezt is ő választotta. Elutazni egy nagyvárosba, elvegyülni a sok ember között. A tömeg az mindig eltünteti azt, aki el akar tűnni. Gondolt a gyerekre, talán nála meghúzhatná magát. Nem zavarna sok vizet, gondolta, de érezte, rossz döntés lenne, mert férje ugyan nem beszél a gyerekkel, de nála fogja keresni először. A gyerek nem hazudna, nem is arra nevelte, hogy hazudjon. Az új menyét alig ismeri, a fia is az anyósa házában él, idegenekhez nem mehet. Gondolt a volt menyére, ott van az unokája, tudta, fogadná, de ők is szűkösen élnek, új férj, pici ház. Gondolatai kavarogtak, szinte fuldokolt tehetetlenségében. Az összes kifogást felsorolta gondolatban. Attól félt, nem tudja megvalósítani elhatározását. Ha visszamegy, akkor neki vége. Akkor vagy börtönbe, vagy a sírba kerül, mert ő ezt nem bírja tovább.
Gyomra remegett. Ekkor jutott eszébe, hogy egész nap nem evett. Azt sem tudta, hol van. A sofőr megmondta a kisváros nevét, de ő még sohasem járt itt. Azt tudta, ez a település édesanyja szülőfaluja, itt töltötte gyerekkorát, közel nyolcvan évvel ezelőtt. Nagy nehezen kibetűzte az alig olvasható menetrendet, még egy bő óra volt addig, mire a megyeszékhelyre indul egy busz. Este kilencet mutatott a templomtéren a póznára szerelt óra. Nyirkos február végi este volt. A kisváros utcái kihaltak. Egy-egy részeg ember cikcakkban nyújtotta az utat hazafelé. Az asszony nem akart találkozni senkivel. Nem akart nyomot hagyni maga után. Fázott! Remegett mindene, tudta, az idegességtől. Ennie kell, akkor megnyugszik. Elmúlik a remegés, megszűnik a fázás. Átsétált a széles úttesten. Átellenben egy hangzatos nevű lepukkant kocsma állt, még nyitva volt. Vett egy szendvicset, egy üveg ásványvizet, kávét és egy öngyújtót. A pocsék kávét termoszból öntötte ki a csapos, régen volt friss. A szendvics szinte fonnyadt, és alig ehető! Egyedül a víz volt iható és a gyújtó tett jó szolgálatot, mert el tudta olvasni fényénél a menetrendet. Már a harmadik kört tette meg a templomig, mire megérkezett a busz. Lerendezte jegyét a nagyvárosig és beült a hátulsó ülések egyikére. Nem nézte a tájat, igaz sötétben úgysem látszik, de gondolatai lefoglalták. Nem tudta mit kezdjen az életével. Ő az, aki elhagyta a másikat. Még azt sem tudta jól döntött e. Igen, elhagyta. Remélhetőleg végleg. Eddig gondolatban már sokszor megtette, de ez most valóságos. Erősebben kezdett verni a szíve, ahogy rágondolt, milyen nehezen szánta rá magát. Több mint harminc év keservét hagyta hátra. Volt annyira értelmes, hogy tudja, ez, ahogyan ő viszonyul emberéhez, nem egészséges. Régen el kellett volna hagynia. Nem értette miért ragaszkodott eddig is kínzójához. — Stockholm szindrómában szenved? Lehet, nem fogja elhagyni, nem tudja megtenni! — Fogadkozott gondolatban — most kemény lesz. Nem sok ideje van, mert az elhagyott mindent megtesz, hogy újra maga mellett tudja, és még jobban kínozza. Már nem maradt senkije, se barátnő, se rokon olyan szépen leválasztotta mindenkiről… amikor ráébredt, már nem volt senki, akihez szólhatott volna, akinek néha elpanaszolhatta volna azt, ami fáj.
Végre beért a busz a megyeszékhelyre. Amikor látta, hogy a vasútállomás is itt van, fellélegzett. Nagyon kiábrándító volt a környék. Hajléktalan csavargók mindenfelé. Visszament az állomásra, úgy döntött megveszi a jegyét a fővárosba. Egészen távol talált egy éjszaka is nyitva tartó pénztárt — megvette menetjegyét. Az előtérben vitatkozott egy lezüllött nő és egy vasutas. A nő sokkal fiatalabb volt nála, talán harmincöt éves lehetett. Leült egy asztalhoz és nézte a vitatkozókat. Kapucniját lehajtotta, így sokkal jobban illett a várakozók közé. Éjfél előtt nem sokkal négy rendőr lépett a váróba. Igazoltattak. Tőle csak annyit kérdeztek: — Megvan a menetjegye, asszonyom?
Szó nélkül átadta, igazolványt sem kértek tőle, megköszönték, és jó utat kívánva a még mindig vitatkozó párhoz léptek. Ott gondot okozott a menetjegy hiánya, így a fiatal nőt kikísérték. Ekkor a szomszéd asztalnál élénkült meg az élet. Itt a piros hol a piros játék vette kezdetét. Nem tartott sokáig, mert a rend őrei visszatértek, és a krupiét elkísérték. Az asszony óvatosan szétnézett, sejtette, hogy kamera van a teremben. Próbálta megtalálni tekintetével. Felfedezte. Kicsit mozdított a székén, így sikerült neki a kamerát a háta mögött tudni, ettől nyugodtabbnak érezte magát. Később egy kissé ittas férfi ült az asztalához, nagyon igyekezett érdekesnek mutatkozni, de az asszony nem kért belőle. Szorosra zárta vékony testén a kabátot, táskáját átfogva az ölében tartotta. Gondolatai megint elhagyott otthona felé kalandoztak. Nem mert a jövőjére gondolni. Már ötven elmúlt, milyen jövője lehet neki? Valahol lakhatást kell találni. Valahol! De hol?
Számolta, már benn járnak a délelőttben, amikor megérkezik a vonattal, a pályaudvaron nem várja senki. Így pont olyan, mint egy munkába igyekvő asszony a sok-sok ember között. Még akkor sem veszik észre, ha nekimennek, vagy éppen a lábára lépnek. Itt nem tűnik fel senkinek. Első dolga lesz, hogy a hosszú haját egy eldugott fodrásznál levágatja, és őszre befesteti. Mivel még nincsenek ősz fürtjei, ősz hajjal nem ismeri fel senki. Azt gondolta, a festés sokat változtat arcán.
Gondolatai száguldoztak, egyik tervet a másik után vetette el. Amikor végre felült a vonatra kevesen lézengtek az állomáson, ki az, aki az éjszakáját utazással tölti. Egy-két ember érkezett, nem volt tömeg. A szerelvény második kocsiját igyekezett elérni. Remélte, így hamar kijut a pályaudvarról, nem lesz feltűnő egy munkába igyekvő nő — gondolta —, de belül nyugtalan volt. Feketébe öltözött, ne akarjon vele beszélgetni senki. Fekete pulóver, fekete nadrág és fekete kabát, és hozzá a kisírt szemek. Egy gyászoló nő sirámait kevesen akarják hallgatni. Színlelte az alvást, olyan apróra összehúzta magát, hogy szinte eltűnt a fekete kapucnis kabátja takarásában.
Nagyon sajnálta az elvesztegetett éveket, szeméből lassan elkezdtek szivárogni a könnyek, s csendes patakként végigcsorogtak meggyötört arcán, le a fekete pulóverre. Nem törölte le, minek, úgyis elapad, sírt már annyit… nem is tudta, hogy még maradtak könnyei.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Győri Irén
