Madár vagyok, egy büszke sas, aki hatalmas szárnycsapásokkal repül a világmindenség felett. Mindent látok, és azt csinálok, amit akarok. Most épp meg kell küzdenem a barátommal, hogy kié legyen az óvoda udvara. Csőrcsikorgatva körözünk egymás körül, kiabálunk, furábbnál furább hangokat adunk ki a szánkkal, hörgünk, mint a bácsi a zenében, amit a fekete ruhás nagyfiúk hallgatnak a magnóból a kerítés mögött. Abbahagyjuk a körözést, és futni kezdünk. Nem repülhetünk, mert ez a harc egyik szabálya, ilyenkor csak a földön lehetünk. Futunk a homokozó körül, át a hinták között, el a kisház mögött, fel a fahajóra, majd a medencéhez, és vissza a kúthoz. Veszítek. Már nem az enyém a világmindenség. Már nem vagyok büszke sas. Csak egy törött szárnyú madár, akinek vállára hajtja fejét egy kislány. Legalább vele tudok még játszani.
Otthon hagytam a Pokémon tazóimat, így nem tudok a többiekkel pokémonozni. Ezért voltam inkább sas. De már az sem lehetek, legyőztek. Bemegyek a terembe, hogy legózzak. De azt most nem szabad, mert mindjárt ebédelünk. A többiek is bejönnek. Ma én lettem a napos, így kimegyek a konyhába, hogy behozzam a poharakat és mindenkinek adjak. Sokféle üvegpohár van, már látom is a kedvencem. Azt nem akarom odaadni senkinek, mert én akarok inni belőle. Az óvónéni szól, hogy siessek, mert jön a leves. Amíg nem figyelek oda, valaki elveszi a poharamat, mert mire a saját helyemhez érek, már nincs a tálcán. Nekem csak egy csúnya pohár jutott. Kinevetnek, de Eriknek is olyan van, és őt nem merik kinevetni. Erik beteg, mindig egy vicces szemüveg van rajta és csak olyan fura rizses kenyeret ehet, nem ihat tejet és neki mindig más ebéd jut. De csak neki. Sajnálom őt, mert nem ihat tejet, pedig az nagyon finom. Hát még a kakaó. Erik nem nevet ki. Csak néz rám a nagy szemeivel. Nekem is csinálnom kell valamit Erik miatt. Fasírt a második, krumplifőzelékkel. Erik nem ehet fasírtot sem, ezért most én sem fogok. Megeszem a főzeléket, és a husit ott hagyom. A dajka néni megkérdezi, hogy miért nem ettem meg a húst. Azt mondom azért, mert vegetás vagyok. Anyu mondta, hogy az a vegetás, aki nem eszik husit. Dajka néni nevet, könnyezik a szeme, de továbbmegy. Nem tudom, miért nevet, nem mondtam semmi vicceset. Vissza kell vinnem a poharakat, utána meg jön az alvás. Nem akarok aludni. Túl jó volt a játék az udvaron. Mindenki mocorog, és azt az óvónénik nem szeretik. Egyikük kiabál, hogy aludjunk már. De én nem akarok. Egy, kettő, három, négy. Négy ággyal arrébb Bálint sem alszik. Rám vigyorog, ahogy a bátyám szokott, ha hazajön a katonáktól. Fura. Hiányzik a bátyám, és most rá gondolok. Egyszer csak fáj a hasam. Bálint hozzám vágott egy labdát. Azt suttogja, titokban vette el, és hogy játsszak vele. Halkan kuncogva gurítjuk egymásnak az ágyak alatt. A dajka néni meglátja, de csak mosolyog és elmegy. Nem aludtunk. Az uzsonna vajas-mézes kenyér. Nem szeretem. Ragad, és fura a méz íze. Otthon finom, de itt nem. Itt olyan, mintha homok lenne benne. Biztos, hogy a homokozóból bányásszák ki, azért sárga az alja, amikor leásunk. Anya jön értem. Látom Domonkos anyukáját, éppen felhúzza a cipőt Domonkosra. Jó lenne holnap játszani vele a játszótéren. Köszönjek neki? De mit mondjak? Csókolom, Domonkos anyukája! Ez így butaság, így nem fogja elhozni. Akkor majd hintázok egyedül, ahogy szoktam. A kardom még ott van a bokorban, tegnap megnéztem. Anyu azt mondja, kapok egy meglepetést, ha hazaértünk. Már nagyon kíváncsi vagyok. Mindig jó meglepetéseket kapok. Olyan okos anyukám van, mindig tudja, mit akarok.
Leveszem a cipőmet, és boldogan szaladok be a szobába, ahol már vár az ajándék. A bátyám ül az ágyon. Hazajött. Itt van, és úgy vigyorog rám, mint Bálint alvásnál. De ez most a bátyám. Itthon van, és ő nevet rám. Megölel, és én is őt. Már nagyon hiányzott. Ő legalább hazajön néha, nem úgy, mint apa. Őt nagyon régen láttam utoljára. Veszekedtek anyuval egy éjszaka, apu a kis műanyag székkel kergette anyut, és akkor elment és nem jött haza azóta. Anya néha szomorú miatta. De nem hiányzik apa, itt van nekem anyu és a bátyám. Ők vigyáznak rám és szeretnek engem. Tudom, hogy mindig itt lesznek nekem. És ez így jó.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.03. @ 11:27 :: Horváth Dániel