Határozottan tudom, mert érzem, megállt az idő velem,
áll, és toporog, a fény kívül reked az ablakon,
csak a homály ül rá az agyamra, én nem létezem,
legalábbis magamnak nem, mégis várom, hogy valaki megismer,
mond valamit, hogy megosztja velem őrzött gondolatait.
De nem, magam maradok egyedül, s áll, csak áll az idő.
Keresem félve a szabadulás elrejtett kulcsát, nem találom,
de erős leszek, hogy a lelkem gyógyuljon, s akkor várhatom,
hogy eljön értem a szabadító angyalom…
A kocsi máris robog velem, de nem látom a színes-illatos
virágot, amely kertemben virított azelőtt.
Más most a fű, más a fa, másak a mezők, történt minden
a maga rendjén, éppen csak én maradtam, aki voltam,
velem állt meg, és áll még mindig az idő.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.24. @ 00:01 :: Kui János
