Hagyjátok már azt a nyüves politikát!!!
Már zúgott a fejem a sok adok-veszek játéktól. Még jó, hogy kormányváltás volt és a sok ütődött talált magának témát. Barátaim sem kivételek ez alól. Van kit újonnan szidni. Keresni a hibákat. A régi politikai elit ugyanolyan téma, mint az új. Egy-egy dobozos sör a kézben és mindjárt tudják: mit, hogyan kell, kellene csinálni.
— Fogjátok be a pofátokat! — kiabálta el magát Kati.
Láttam az arcán, már nagyon megbánta ezt az együttes nyaralást. Megvallom őszintén, szívem szerint, én is megszöktem volna. Három napja vagyunk itt, és más témát nem találnak maguknak a politikán kívül.
Gyuri a leköszönt kormány harcosa, Laci az ellenzékiek hangadója, Matyi a mostani kormány pallost tartó képviselője.
Edit fejét kopogtatva jelezte, meggárgyultak a fiúk. Indult a konyhába mosogatni. Amikor elkezdtem szervezni ezt a túrát, nem gondoltam, hogy ez is megtörténhet velünk. Mosolyogtam Edit mozdulatán, de Kati indulatosan intett, és a szobájukba vonult. Utána akartam menni, de a barátom újabb három sört kért.
Elindultam a hűtő felé, hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtattam, és Kati után indultam. Gyuri utánam szólt, hogy mi lesz a sörökkel, de lazán beintettem neki. Hallottam káromkodik, ez sem érdekelt. Becsuktam magam mögött az ajtót. Kati az ágyon feküdt és sírt. Próbáltam vigasztalni, nem olyan rossz a helyzet, de a nyugtatásnak szánt szavak még jobban felidegesítették.
Magára hagytam és kimentem Edit után a konyhába. Hangosan énekelt. Amikor beléptem rám kacsintott és vigyázzba vágta magát. Tiszta csengő hangján elkezdte a Himnuszt énekelni. Akaratlanul leengedtem a karjaim magam mellé és mozdulatlanul álltam én is mellette. A szobából kiszűrődő hangos vita egyszerre megszűnt és kissé falsul, de a fiúk is bekapcsolódtak az éneklésbe.
Laci elindult Kati után a szobába, Matyi megcsókolta Editet, Gyuri morcosan nézett rám, de tudtam, nem haragszik. Ölelésre emelte karjait, én meg csak nagyon lassan indultam feléje annak ellenére, hogy repülni lett volna kedvem.
— Menjünk, barangoljunk a hegyekbe! — mondta Matyi.
Nem ellenkeztünk, hisz’ alig vártuk, hogy kimozduljunk a szobáinkból. Bekopogtattam Katiékhoz, de ők inkább kettesben akartak maradni. Négyesben indultunk el… Késő estig sétáltunk.
Hegyekbe indultunk, mégis elkövettem azt a hibát, nem vittem magammal túrabakancsot és a mezei sportcipőm igen meggyötörte a lábaimat. Szabadnak éreztük magunkat, sokat nevettünk, felnőtt fejjel játszottunk, hemperegtünk a fűben és csodák-csodája egyikünknek sem jutott eszébe a politika.
Elfáradva, éhesen indultunk a szállásunk felé. A falutól kissé félreeső házból finom illatok szálltak a levegőben, körüllengve a fenyőerdő lombjait. Boldog voltam. Most nem bántam, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, mert tudtam, a mi barátságunk örök. Kati és Edit kisgyermekként együtt játszott velem a homokozóban, minden gondunkat, boldogságunkat, azóta is megosztottuk egymással.
A fiúk hozzánk csapódtak. Az évek alatt cserélődtek, de a három óriáscsecsemő mellett évek óta kitartunk, és ők is ragaszkodnak hozzánk. Gyuri bekukucskált a konyhába. Résnyire nyitott ajtón keresztül sorolta mi mindent lát, a terülj-terülj asztalkámon. Nagyon éhesek voltunk, de nem engedett be bennünket. Gondosan körülírta az étkeket, amit az asztalon lát. Mindnyájan nagyokat nyeltünk. Kati kikiabált, hogy ne leselkedjünk. Irány a fürdő, kézmosás és ideje volna asztalhoz ülni, mert már minden kihűl.
Versenyfutás a fürdőbe. A kézmosás gondossága elmaradt, mert igencsak meglátszott a törölközőn, hogy az erdőben jártunk. Beléptünk a konyhába és hangos nevetésben törtünk ki.
Kati értelmetlenül nézett ránk. A felsorolt ételek helyett lecsó, sültszalonna és tükörtojás virított az asztalon. Az egyszerű vacsora pazar illata lengte be az apró konyhát. Jóízűen megvacsoráztunk. Katinak elmondtam, sajnálhatják, hogy nem jöttek velünk, de ők egymásra mosolyogtak. Laci megfogta a lányka kezét és csak annyit mondott: „Nem sajnáljuk!”
„Azt elhiszem” — gondoltam. A további négy napban a legnagyobb meglepetésemre nem volt téma a politika. Rengeteget kirándultunk, bolondoztunk. Az első napok hangulatát a rossz időnek tudtam be. Eljött a hazautazás napja. Valahogy igen nehezen ment a csomagolás.
Bepakoltunk mindent a járművünkbe. Gyuri vállalta a vezetést. Nevetgélve indultunk hazánk felé. Kívánkoztunk az otthonunkba. Alig vártam, hogy a lakásom erdőnyi virágai vegyenek körül. Nem mondtam volna ki hangosan, de már hiányoztak nekem. Elköszöntünk az erdőszéli faháztól. Matyi a küszöb alá egy száz forintos érmét csúsztatott; azért, magyarázta, hogy egyszer majd visszatérjünk ide együtt. Egymás után hagytuk magunk mögött a településeket, a zöldellő határt.
Beszélgettünk. Nevettünk az együtt megélt kalandjainkon. Olyanok voltunk, mint a gyermekek. Ez olyan jó érzés, megmaradni gyermeknek, mégis tudatos felnőtté válni. Azután történt valami. Ahogy közeledtünk hazafelé ismét téma lett a politika. A három „képviselő” ismét harcba szállt az elvei mellett.
Mi lányok csendben ültünk és valami szomorúság vett erőt rajtunk. Hallgattunk. Nem volt kedvünk eme értelmetlen csevelyben részt venni. Elővettem a keresztrejtvényeket, szétosztottam a csajok között és elmerültünk a lehetséges válaszok keresésében.
Éreztük, a fiúk hangzatos beszélgetése rossz szájízt hagy mindnyájunkban a csodálatos nyaralásunkkal kapcsolatban. Közeledtünk az államhatárhoz. Pár perc és hazai levegő kerül kiéhezett tüdőmbe. És ekkor megszólalt Laci.
— Lassan ledöntik ezt a táblát.
— Melyik táblát? — kérdezte Kati.
— Amire az van írva: Magyarország. Eltűnünk a süllyesztőben.
Néztem a hatalmas felíratott, könny szökött a szemembe és most először én is megszólaltam.
— Ezért a tábláért, ennek védelmében én itt lennék, ha kell, meghalnék érte.
Gyuri megállt az útszélen, kiszálltunk a kisbuszból és néztük a feliratot.
Edit lassan tagolva olvasta: „Ma-gyar-or-szág.”
Halkan elkezdett dúdolni. Megfogtuk egymás kezét.
Egyszerre kezdtük énekelni: „Isten áldd meg a magyart”…
Legutóbbi módosítás: 2015.02.02. @ 11:33 :: Lénárt Anna
