Késő este volt már, amikor a kitisztult ég alatt, a fenyőfák közötti kis tisztáson a Hold megpillantotta az egymás melegét kereső, két bőrig ázott farkaskölyköt. Anyjuk már korábban meghalt, most apjuk is vadászok puskájának áldozatául esett, s ők ott maradtak a vadon közepén támasz nélkül.
A Hold, szánva sorsukat, segítő szándékkal vonzásába kerítette őket, és így, míg az égen haladt előre az éjszakában, a két gyámoltalan kölyök követte őt a földön. Hajnaltájban egy esztena közelébe érkeztek. A Nap éppen akkor kezdte megvilágítani az ég alját, a Hold pedig lassan eltűnt, magukra hagyva védenceit.
Az esztenán ebben a korai órában kezdődött a nap.
A juhászok miközben fejéshez készülődtek, észrevették, hogy a kutyák nyugtalankodnak, de nem ugatnak azzal a hangerővel, mint máskor, amikor farkas járt, inkább olyan hangot hallatnak, mint amikor fel akarják hívni a figyelmet arra, hogy valaki bajban van.
A juhászbojtár botjával kezében elindult felfedezni a kutyák fura viselkedésének okát. Nemsokára, karjában két sötétszürke szőrgombolyaggal tért vissza. A juhászok dolguk végezetlenül köréje gyűltek, hogy lássák, mit talált a bojtár.
— De hisz ezek farkaskölykök! — kiáltott fel egyikük megrémülve attól a gondolattól, hogy a kölykök apja is ott leselkedhet a környéken.
— Hogy kerülhettek ezek az apróságok ide, hiszen még alig tudnak járni? Vidd vissza őket oda, ahol rájuk találtál — utasították a fiatal juhászt —, hadd lássuk értük jönnek-e a szülők?
Így is történt, de senki nem jött értük, csak szomorú nyöszörgésük hallatszott továbbra is.
— Most már menj, és hozd be, nem bírom hallgatni panaszos sírásukat — szólt az öreg juhász, s a bojtár újra behozta, és letette a két kis árvát a karám egy védett sarkába.
— Hozz nekik egy tálkában tejet is, ki tudja, mióta nem ettek! És vigyázz rájuk, nehogy a kutyák kárt tegyenek bennük!
Munkával telt a nap, a juhászok szinte meg is feledkeztek a farkaskölykökről, azok pedig, miután éhségük csillapodott a juhok tejétől, átaludták a nap nagy részét.
Este, hogy elcsendesedett a karám, a juhászok kunyhójuk előtt a fatuskókon üldögélve a farkaskölykök sorsáról beszélgettek.
— Vigyük el őket az állatkertbe! — mondta egyik másik.
— Miért akartok minden áron megszabadulni tőlük? — tette fel kérdését az öreg juhász is.
— Hogy miért? Hiszen ezek nem maradnak mindig ekkorák, rövid időn belül felnőttekké válnak, és akkor jaj lesz a mi juhainknak! — hangzott az előítélet a hitetlenebbek szájából.
— Tele vagytok bizalmatlansággal — szólalt meg újra az öregebbik —, felneveljük őket, és meglátjátok, hogy a végén hasznunkra lesznek —, ezzel le is zárta a vitát.
Teltek a hetek, hónapok, a kölykök nőttek, s ahogy nőttek egyre élesebben villogott a szemük az éjszakában, és egyre élesedett a hallásuk. Messziről meghallották, ha társaik a karám környékén somfordáltak.
Egyik éjjel a kutyák is elaludtak, bíztak a farkasok éberségében, akik valóban éberen a kerítésen túli világról képzelődtek, mindaddig, amíg egy ismeretlen hang visszatérítette őket az éjszakai valóságba.
— Halló, tesókáim, hogy s mint telik az ember fogságában? — villant feléjük két sárga szem a sötétségből. — Éltek, mint a bárók, étel, ital gondja nem emészt, néha még meg is simogatnak, amitől a hátatokon feláll a szőr. Hehehe! Mi hasznotok ebből a hamis emberi színjátékból, ha soha nem érezhetitek a friss vér szagát, amelytől talpra áll a haldokló is? Nézzetek magatokra, alig mozogtok a csontjaitokra nehezedő hájtömegtől, míg nekünk, akik idekint élünk, szikár testünkben erő buzog. Nektek is kötelességetek elődeitek nyomdokában haladni, és nap mint nap teljesíteni azt a fontos feladatot, amit reánk, a farkasok nemzetségére bízott az ég! Jó, tudom, az ember segített rajtatok, amikor kellett, de ne engedjétek, hogy végleg puhány házőrzőkké szelídítsenek titeket, míg kihal belőletek a legnemesebb ösztön, a fajfenntartás ösztöne. Egyre fogyunk, az ember tudatlanságból maholnap kiírt bennünket. Szüksége van a fajnak az ilyen kemény példányokra, mint ti, s az erdő is visszavár! Az én tisztem, hogy felnyissam a szemeteket, a tietek, hogy helyesen döntsetek!
Azzal a villogó szemek, ahogy megjelentek, úgy bele is olvadtak az éjszakába.
A két fiatal farkas tekintete a sötétségbe meredt. Felzaklatta őket a titokzatos idegen látogatása. Vajon milyen fontos feladatot bízott rájuk az ég? És hogyan teljesíthetik ők tisztüket az erdőben, amíg nem akarják ezt gazdáik is?
Pár nap múlva a pásztorok is észrevették a változást. A farkasok étvágytalanul kullogtak egyik helyről a másikra, éberségük csökkent, és figyelmük se volt már a régi.
Egy este az öreg pásztor maga köré gyűjtötte társait megvitatni a farkasok megváltozott viselkedését.
— Talán nőstény társakra vágynak — próbáltak tréfálkozni a fiatalabbak.
— Én azt gondolom, ennél komolyabb a helyzet. Visszavágynak az erdőbe. El kell engednünk őket, mert ha nem, rövid időn belül elpusztulnak itt a szemünk láttára — tapintott a lényegre a bölcs juhász.
És úgy tettek, ahogy ő tanácsolta. Egy este kinyitották a karám kapuját, és elbúcsúztak szokatlan barátaiktól, az immár felnőtté cseperedett farkasoktól.
Amikor a kaput bezárták utánuk, láthatták, hogy az erdő felől több sárga szempár gazdája várja megtért társait.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.08. @ 13:52 :: Adminguru