Magyar Eszter : Az én csillagom (Szonja unokámnak)

Nyomtatás

Este, vacsora és fürdés után, Szonja bebújt a Nagyi ágyába. Ma itt aludt nála és várta, mikor ér már oda, hogy meséljen neki. Végre összedugták a fejüket, a szemüveg is előkerült.

— Az öregeket meséld! — kérte a kislány. Gyakran hallgatta ezt a nagymamája által írt történetet, majd mikor az utolsó mondat is elhangzott, hirtelen így kiáltott fel: — Nagyi! Azt írd meg, mennyire szeretsz engem!

— Az nagyon nehéz, olyat nem tudok írni — válaszolta ő lemondóan, aztán elgondolkodva folytatta: — Inkább mondok neked egy új mesét.

Fent, az égi iskolában álmosan pislákolt egy apró csillagocska, miközben többi kis társával együtt öreg tanítójukat hallgatták.

— Egy nap, mikor elég erősek lesztek már, oda fogtok költözni arra a csodálatosan szép, kék színű bolygóra. Úgy hívják, hogy Föld. — A kicsi csillagok mind próbálták elképzelni, amit hallottak.

Közben a tanító bácsi folytatni akarta magyarázatát, de valaki közbeszólt:

— Ott is együtt leszünk? — persze a kis csillag kotnyeleskedett, pillájáról letörölte az álomport, s kíváncsian várta a választ.

— Sok-sok családban várnak rátok, szétszóródtok ezer felé.

— Akkor nem is találkozunk majd egymással? — szólt ismét, s aggódva tekintgetett társai felé, az álom végleg elszállt, egészen éber lett izgalmában. — S hogyan fogunk olyan messzire menni? — nyugtalankodott tovább.

— Mindent meg fogtok tudni, ha itt lesz az ideje — tért ki a pontos válasz elől a bölcs tanár.

Tanítás után a többi csillaggyermek hazafelé tartott családjához. A kis türelmetlen azonban minél előbb meg akarta tudni, hogyan is lesz, mikor társaival a Földre költözik?

Elindult az égbolton, miközben a sötétkék szín egyre világosabbra váltott, a Hold elhalványodott, és megjelent, csodálatos narancssárga színét mutatva a Nap. A kölyök pedig gondolkodás nélkül megszólította:

— Nap néni, Nap néni, engedd meg, kérlek, hogy a sugaraidon lecsúszhassak a Földre. Szeretnék már ott élni, olyan unalmas itt az égbolton álldogálni.

— Ejnye, köszönni sem tudsz? Ráadásul mit keresel itt fényes nappal? — Szólt rá mérgesen a Nap a csavargó kis csillagra.

— Bocsánat, én csak szeretnék elutazni.

— Még nem mehetsz, majd együtt a többiekkel, ha itt lesz az ideje.

— Mindig csak ezt mondja a tanító bácsi is, „ha itt lesz az ideje”. Nem tudom azt kivárni — rakoncátlankodott tovább.

— Azt a sötét égboltját neki! Mész haza, de rögtön, aludni! Megégetnélek, ha a sugaraimon csúsznál le a Földre — magyarázta kissé megenyhülve.

A kis csillag pedig pityeregve oldalgott el, forró sugarai elől.

Ahogy lógó orral bandukolt, találkozott Szél bácsival, ettől mindjárt jobb kedvre derült, és újból megjött a bátorsága is. Az öreg morcosan rázta a földi fákat, bokrokat, kergette az égen fent a felhőket. A hangos zúgástól alig hallotta a vékony gyerekhangot.

— Kedves Szél bácsi, tessék engem elfújni, egészen a csodaszép Föld bolygóig. Ott szeretnék lakni.

— Gyenge vagy még, majd ha megerősödsz, el fogsz menni a többiekkel együtt. Kicsit megfújlak, olyan messzire repülsz, hogy sohasem találsz vissza.

A kis csillagpalánta csak nem törődött bele, hogy nem költözhet azonnal a Földre. A Nap néni, a Szél bácsi is tudja, hogy egy napon elköltözik a sötét égboltról, de mikor?

Erre a kérdésre, úgy látszik, senki sem válaszol neki.

Már majdnem hazaért, mikor szinte belebotlott Felhőékbe. Felhő bácsi feleségével és gyerekeivel öntözte a Földet. Nagyon nagy munkában voltak. Még a merész kis csillagocska is alig merte megszólítani őket, de végül összeszedte bátorságát.

— Felhő néni, Felhő bácsi és az egész tisztelt család! Szeretném megkérdezni, segítenétek-e, hogy elutazhassak a Földre?

— Nem látod, mennyi dolgunk van? Mit zavarogsz itt? Nem tudod kivárni a sorodat? Majd eljön az ideje a költözésnek.

Amilyen mérgesen ránéztek, jobbnak látta, ha békén hagyja őket, végezzék fontos dolgukat.

A hosszú út alatt, amit Naptól, Szélen keresztül Felhőig megtett, igen elfáradt. Hazaérve szomorúan aludt el, nem kapott választ a kérdésére.

Így teltek hosszú hónapok, közben a kis csillagocska egyre fényesebben ragyogott az égen. Esténként elégedetten nézegette magát, hogy megerősödött, társaival együtt, már elért csillogása egészen az idős Föld bolygóig.

Egy éjjel álmában a Földön járt. Látta a zöld fákat, bokrokat, a színes virágokat. Kék tengerek felett repült, magas hegyeket hagyott maga mögött, boldogan szárnyalt. Gyönyörködött, ujjongott, észre sem vette, hogy közben lassan beesteledett. Ekkor közel merészkedett az emberek házaihoz, bekukucskált az ablakokon. A egyik ház udvarában szomorú, magányos asszonyt látott a kertben ülni. Egészen megsajnálta, ahogy jobban szemügyre vette. Úgy gondolta szívesen megvigasztalná. Az asszony kutyájához beszélt, de tisztán lehetett hallani, amint azt mondta:

— Eljött az idő. Reggel már láthatom az unokámat.

— „Eljött az idő???…” — gondolkozott el a kis égi jövevény. — „Akkor ez azt jelenti?”

Reggel az asszony elment a kórházba, hogy valóban láthassa az újszülöttet. Mikor ránézett a babára, csakis ő egy pici csillagot vélt felfedezni a homlokán. Senki más nem láthatta, csak a nagymama.

— Te vagy az én csillagom. Köszönöm, hogy engem választottál — suttogta unokájának, ahogy a karjába vette.

Nagyi befejezte a mesét, szeme sarkából Szonjára nézett, aki huncutkodva mosolygott:

— Ugye én vagyok az a csillag?

— Persze, hogy te, de most már aludjunk! — takarta be a kis nyughatatlant.