némán bámul rám a fenyő
a szoba vásott sarkából
egykor tán szebb napokat
remélt hokedlin ácsorog
viaszt sír magányában a
megkopott abroszra az
önmagát sirató mécses
halkan suttogó imájában
kihűlt csillagszórók vázai
merednek a mennyezet felé
egyhangú unott mélasággal
tépett nyelvű csengő lóg
száz éves nylon zsinóron
padlóra tapadt árnya fölött
lomha-lassan vánszorgó idő
te aki vagy a mennyekben
csend van a miatyánk se
kántálja magát az éjféli
misébe se mirha se tömjén
a három király se járult
a jászolhoz a barmok közt
király kietlen betlehemébe
júdását csókoló krisztus
legyen meg a te akaratod
csak a parketta nyikorgó
hangja jelzi hogy már megint
itt van a rózsafüzér húsba
hasít s otthagyja billogát
csend van csak a kémény
neszel fagyos sóhajával
ráköszön a szabadíts meg
a gonosztól szenteste
úgy a mennyben mint itt
a gyertya pislákol még
kicsit s rádermed az avitt
abroszra nehezedő csend
fénytelen glória az én
testem vérem vegyétek
és egyétek az asztalon
az utolsó vacsora morzsái
várják a könyörült elmúlást
hogy harmadnapra talán
feltámad az irgalmasság
2014. december 15.
