Csak állt ott – most mit szépítsük – hülyén. Értette pedig. Hát hogy a fenébe ne értette volna, hiszen pont ez volt a baj az egésszel. Az értés. Hogy az első felületes átgondolást, a beérkező hangsor szimpla dekódolását követően az információ cikázva végigszaladt az összes szinapszison, indulva a fejtől le a talpig, jelentős hőmérséklet csökkenést idézve elő a tarkó finom bőrén, kis izomgörcsöt generálva a gégefő tájékán, tompa nyomást hagyva maga után a gyomorszájnál. Ezzel végezvén visszafordulva – sejtszinten apró, villogó feliratok – ERROR, DANGER, ENEMY – mutatták merre járt, s kirándulás végén egy pengeéles „kurvaanyád”-mosollyal és egy „ez komoly?” stílusban felvont félszemöldökkel megállapodott az arcon.
Teljesen természetes azonban, hogy ilyenkor egy nő visszakérdez:
– Tessék?
Teszi ezt azért, hogy a tévedés biztonsággal kizárható legyen. A nők szeretnek biztosra menni, még az amúgy kalandor fajták is. Ezen esetekben nincs helye kétségeknek, ide bombabiztos tudás kell, sebészi pontosság. Egyetlen apró hiba, pongyolán összerakott szóösszetétel, egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség is könnyen belátható következményekkel járhat.
Két dolog történhet: a forrás vészjelzői már üzembe helyezték a túlélő csomagot, s a rendelkezésre álló, az esetek túlnyomó többségében viszonylag vérszegény szókincsből már összeállt egy finomabb adatcsomag, aminek átnyújtása után a nő lelki állapotától, alkatától függően eldöntheti, mit tesz. Az első verziót figyelmen kívül hagyva végigfuttatja az új pakkot, maga is végigvonul vele a zsigereken, s míg az szorgosan asszimilálódik, ő visszafojtott dühvel, ám határozottan lecsapkodja a pirosan villódzó error, enemy…stb. logika-táblácskákat. Ilyenkor a kirándulás végeztével újfent az archoz ér, s az előbbi csúnyát felváltja egy megkönnyebbült „tudtamén”-mosoly, melynek értékéből azért jócskán levon a továbbra is gyanakvó tekintet. Ezen változtatadnó búcsúzóul még hozzáér a forráshoz bizonyosságot szerezve, megvan még, érinthető. A többit, a megsemmisített táblaromokat, egyebeket majd később elnyomja egy csokival és a barátnőknek elmesélt, finomliszt állagúra őrölt, szitált, szűrt púdertörténettel. A hétköznapok csokoládétávolából majd ezt hordja fel az arcára, dekoltázsára. Sima bőr, sima ügy, sima agy. Majd addig nézi magát a tükörben, kirakatüvegben, tükröződő monitorokban, míg elhiszi. Egyszerű ez.
A másik dolog, ami megeshet, hogy az információ változatlan formában érkezik meg újra. Ekkor még mindig eldönthető, hogy a forrást gyermeki ártatlansága akadályozta, racionálisabbra fordítva: értelme, érzelmi kopársága gátolta-e meg abban, hogy észre vegye a felé meredő tőröket, csőre töltött lugert, betárazott kalasnyikovokat, hogy meglegyintse valami a halálnál is félelmetesebb, a közelgő őszinteség szele, avagy az ismétlés funkcióval bír, a forrás szándékosan vágja oda még egyszer a homokozó lapátot, netán megtoldja egy félig telt vödörrel attól tartva, a visszakérdezés oka, hogy elsőre nem szólt elég nagyot.
Szóval a nő visszakérdez. Néhány tizedmásodperc alatt megállapítja, hogy a „B” verzió „B” verziójának esete forog fenn. Az első döbbenet után, mert hát naná, hogy megdöbben, eddig csak sakkban volt, ez meg itt már a matt. Sajátos tábla ez, se király, se királynő. Visszanéz. Igen. A visszakérdezés után, amennyiben nincs több eszköz a forrás megmentésére: ha elérkezik az a pont, amit nem magyaráz a ridegségben töltött gyermekkor, a szerelem ismeretlen ösvényeitől való félelem, az otthon sivárságával történő szembesülés nyomasztó kényelmetlensége, a változás rettenete és egyéb eleddig jól bevált önámító tézisek felsorakoztatása, a visszanézés jön. Először is a legtermészetesebb módon ősidők óta: fizikálisan. Előbb egy futó pillantás a szemközti vitrin üvegére: küllem tökéletesen rendben, többen cserélnének vele mint nem, még mindig tipikusan az, akinek nem kell sorba állni, és ha cukorkát vesz, mérés után még hozzádobnak egy keveset. Ennyi idős korra már egy nő tisztában van magával. Aztán jöhet a mérce. És a forrás. A szemébe néz. Az nem kapja félre a tekintetét, farkasszemet néz, mint a rutintalan hazugok. A pupillája kicsit kitágul, visszaszűkül, majd újra. Szűkül-tágul. Valami nincs rendben. Érzékeli a szondázást, addigi természetellenesre húzott mosolya, melybe mindez idáig egy kicsi megvetés is társult, zavart nevetgélésbe vált. Vállat von, teljesen fölöslegesen odébb tol egy mobilt az asztalon, majd megnyom rajta egy gombot, hogy világítson. Halleluja, világít. Közben alig észrevehetően vállat von, testsúlyát áthelyezi a másik lábára, majd lehajtott fővel tanulmányozza a telefon felfénylő kijelzőjén a szolgáltatót és a pontos időt. Fejtetőjén mindössze néhány szösz és hajjá nőtt szál szimbolizálja egykori szőkeségét. Ahogy előre dől, pocakján megtörik a betűrt ing kék, fegyelmezett vonala. Hirtelen kihúzza magát és oldalra figyel, mintha szólították volna. A nő ekkor már nem kérdez semmit, köszön. A forrás megkönnyebbülten sóhajt: kezét csókolom.
A nő ekkor odanyújtja a kezét. Van, ami erősebb, mint bármilyen lúg vagy sav. De mielőtt lemállik a hús és megkezdi a csontot, hirtelen végigpörgeti visszafelé az időt. Villódzó képek csak. Az első reszketőszívű rácsodálkozásig. Az első érintésig. Az első bátortalan csókig, ami még mindig vezeti a tízes listát. A következő érintésekig. Mintha a bőre alatt is elérte volna. A könnyekig, amikor kétségbeesésében kisfiú lett. A szeretlekig. A nagyon-nagyonig. Az első lekerült ruhadarabokig. És az utolsókig. Néhány perccel ezelőtt. Forrás. Az első naptól. Forrása mindennek.
– Akkor? (mosolyog) Hogyan lesz? Hívsz? Hívlak? Mail? Postagalamb? Telepátia? (kabátban áll, változatlanul mosolyog, közben figyel, visszalép pár percet az időben, újra kettesben… állva, a mocskos hűtőnek dőlve… átizzik, bízik)
– Jaaaj. Miért kell ezt? (nevet) Miért kell tudni mindig a holnapot? (még mindig nevet, mögötte visszafojtott düh, a szeme nem nevet vele)
– (nagy levegő) Mondjuk mert a többi szabadnapomat nem akarom azzal tölteni, hogy egész nap otthon ülök és várlak.
– (nevet) Hát ne várj! (kicsit hangosabb a szokásosnál, mintha a világnak mondaná) Nem kell otthon maradnod! Menj, csinálj, amit akarsz, én meg majd fölhívlak, ha úgy van, aztán hazamész.
– …
– . . .
– Tessék?
…
Odanyújtja a kezét.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.07. @ 12:38 :: Nagy Horváth Ilona
