Nagy Horváth Ilona : Kezét csókolom

 

    Csak állt ott – most mit szépítsük – hülyén. Értette pedig. Hát hogy a fenébe ne értette volna, hiszen pont ez volt a baj az egésszel. Az értés. Hogy az első felületes átgondolást, a beérkező hangsor szimpla dekódolását követően az információ cikázva végigszaladt az összes szinapszison, indulva a fejtől le a talpig, jelentős hőmérséklet csökkenést idézve elő a tarkó finom bőrén, kis izomgörcsöt generálva a gégefő tájékán, tompa nyomást hagyva maga után a gyomorszájnál. Ezzel végezvén visszafordulva – sejtszinten apró, villogó feliratok – ERROR, DANGER, ENEMY – mutatták merre járt, s kirándulás végén egy pengeéles „kurvaanyád”-mosollyal és egy „ez komoly?” stílusban felvont félszemöldökkel megállapodott az arcon.

 

Teljesen természetes azonban, hogy ilyenkor egy nő visszakérdez:

 

– Tessék?

 

Teszi ezt azért, hogy a tévedés biztonsággal kizárható legyen. A nők szeretnek biztosra menni, még az amúgy kalandor fajták is. Ezen esetekben nincs helye kétségeknek, ide bombabiztos tudás kell, sebészi pontosság. Egyetlen apró hiba, pongyolán összerakott szóösszetétel, egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség is könnyen belátható következményekkel járhat.

 

Két dolog történhet: a forrás vészjelzői már üzembe helyezték a túlélő csomagot, s a rendelkezésre álló, az esetek túlnyomó többségében viszonylag vérszegény szókincsből már összeállt egy finomabb adatcsomag, aminek átnyújtása után a nő lelki állapotától, alkatától függően eldöntheti, mit tesz. Az első verziót figyelmen kívül hagyva végigfuttatja az új pakkot, maga is végigvonul vele a zsigereken, s míg az szorgosan asszimilálódik, ő visszafojtott dühvel, ám határozottan lecsapkodja a pirosan villódzó error, enemy…stb. logika-táblácskákat. Ilyenkor a kirándulás végeztével újfent az archoz ér, s az előbbi csúnyát felváltja egy megkönnyebbült „tudtamén”-mosoly, melynek értékéből azért jócskán levon a továbbra is gyanakvó tekintet. Ezen változtatadnó búcsúzóul még hozzáér a forráshoz bizonyosságot szerezve, megvan még, érinthető. A többit, a megsemmisített táblaromokat, egyebeket majd később elnyomja egy csokival és a barátnőknek elmesélt, finomliszt állagúra őrölt, szitált, szűrt púdertörténettel. A hétköznapok csokoládétávolából majd ezt hordja fel az arcára, dekoltázsára. Sima bőr, sima ügy, sima agy. Majd addig nézi magát a tükörben, kirakatüvegben, tükröződő monitorokban, míg elhiszi. Egyszerű ez.

 

A másik dolog, ami megeshet, hogy az információ változatlan formában érkezik meg újra. Ekkor még mindig eldönthető, hogy a forrást gyermeki ártatlansága akadályozta, racionálisabbra fordítva: értelme, érzelmi kopársága gátolta-e meg abban, hogy észre vegye a felé meredő tőröket, csőre töltött lugert, betárazott kalasnyikovokat, hogy meglegyintse valami a halálnál is félelmetesebb, a közelgő őszinteség szele, avagy az ismétlés funkcióval bír, a forrás szándékosan vágja oda még egyszer a homokozó lapátot, netán megtoldja egy félig telt vödörrel attól tartva, a visszakérdezés oka, hogy elsőre nem szólt elég nagyot.

 

Szóval a nő visszakérdez. Néhány tizedmásodperc alatt megállapítja, hogy a „B” verzió „B” verziójának esete forog fenn. Az első döbbenet után, mert hát naná, hogy megdöbben, eddig csak sakkban volt, ez meg itt már a matt. Sajátos tábla ez, se király, se királynő. Visszanéz. Igen. A visszakérdezés után, amennyiben nincs több eszköz a forrás megmentésére: ha elérkezik az a pont, amit nem magyaráz a ridegségben töltött gyermekkor, a szerelem ismeretlen ösvényeitől való félelem, az otthon sivárságával történő szembesülés nyomasztó kényelmetlensége, a változás rettenete és egyéb eleddig jól bevált önámító tézisek felsorakoztatása, a visszanézés jön. Először is a legtermészetesebb módon ősidők óta: fizikálisan. Előbb egy futó pillantás a szemközti vitrin üvegére: küllem tökéletesen rendben, többen cserélnének vele mint nem, még mindig tipikusan az, akinek nem kell sorba állni, és ha cukorkát vesz, mérés után még hozzádobnak egy keveset. Ennyi idős korra már egy nő tisztában van magával. Aztán jöhet a mérce. És a forrás. A szemébe néz. Az nem kapja félre a tekintetét, farkasszemet néz, mint a rutintalan hazugok. A pupillája kicsit kitágul, visszaszűkül, majd újra. Szűkül-tágul. Valami nincs rendben. Érzékeli a szondázást, addigi természetellenesre húzott mosolya, melybe mindez idáig egy kicsi megvetés is társult, zavart nevetgélésbe vált. Vállat von, teljesen fölöslegesen odébb tol egy mobilt az asztalon, majd megnyom rajta egy gombot, hogy világítson. Halleluja, világít. Közben alig észrevehetően vállat von, testsúlyát áthelyezi a másik lábára, majd lehajtott fővel tanulmányozza a telefon felfénylő kijelzőjén a szolgáltatót és a pontos időt. Fejtetőjén mindössze néhány szösz és hajjá nőtt szál szimbolizálja egykori szőkeségét. Ahogy előre dől, pocakján megtörik a betűrt ing kék, fegyelmezett vonala. Hirtelen kihúzza magát és oldalra figyel, mintha szólították volna. A nő ekkor már nem kérdez semmit, köszön. A forrás megkönnyebbülten sóhajt: kezét csókolom.

 

A nő ekkor odanyújtja a kezét. Van, ami erősebb, mint bármilyen lúg vagy sav. De mielőtt lemállik a hús és megkezdi a csontot, hirtelen végigpörgeti visszafelé az időt. Villódzó képek csak. Az első reszketőszívű rácsodálkozásig. Az első érintésig. Az első bátortalan csókig, ami még mindig vezeti a tízes listát. A következő érintésekig. Mintha a bőre alatt is elérte volna. A könnyekig, amikor kétségbeesésében kisfiú lett. A szeretlekig. A nagyon-nagyonig. Az első lekerült ruhadarabokig. És az utolsókig. Néhány perccel ezelőtt. Forrás. Az első naptól. Forrása mindennek.

 

 – Akkor? (mosolyog) Hogyan lesz? Hívsz? Hívlak? Mail? Postagalamb? Telepátia? (kabátban áll,  változatlanul mosolyog, közben figyel, visszalép pár percet az időben, újra kettesben… állva, a mocskos hűtőnek dőlve… átizzik, bízik)

 

– Jaaaj. Miért kell ezt? (nevet) Miért kell tudni mindig a holnapot? (még mindig nevet, mögötte visszafojtott düh, a szeme nem nevet vele)

 

– (nagy levegő) Mondjuk mert a többi szabadnapomat nem akarom azzal tölteni, hogy egész nap otthon ülök és várlak.

 

– (nevet) Hát ne várj! (kicsit hangosabb a szokásosnál, mintha a világnak mondaná) Nem kell otthon maradnod! Menj, csinálj, amit akarsz, én meg majd fölhívlak, ha úgy van, aztán hazamész.

 

 – …

 

 – . . .

 

 – Tessék?

 

 

Odanyújtja a kezét.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.02.07. @ 12:38 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.