Én már voltam mindenhol.
Múlttól rozsdás percekben,
élekkel fogadó terekben,
változó gondolatokban,
s ijesztő álmokban is.
Már voltam mindenhol.
Nekem már nem csoda semmi.
Sem a hátamon csattanó akarat,
sem a másra váró tananyag,
vagy amit Isten nekem szán(t),
az állomásokat: élet vagy halál.
Nekem nem csoda semmi.
Engem kiválasztottak.
Szülessek, majd emberként higgyem,
hogy nem létezik a hiány, vagy a nincsen,
ha meglátom mindenhol a sugarat,
még ott is, ahol fény nem akad.
Engem kiválasztottak.
Minden elmúlik.
A bántás is, majd béke jő, mi bátorít,
hogy átlépjem a harag gyilkos partjait…
felemel ahelyett, hogy eltiporna – hitem,
s szívem erőt nyer, gyógyítva testem.
Minden elmúlik.
Majd megérti mindenki…
nem szabad eldobni a kegyelmet,
mi – ha nem kérjük is – kíséri az életet,
hogy észre kell venni az ember csak az,
amiből lett: por, s mindig azzá is hal.
Majd megérti. Mindenki.
(2015. február 2.)
©Pilla
Egy felemelő mise – mikor keresztanyámmal imádkozni mentünk – után…
Illusztráció: www.indafoto.hu
Legutóbbi módosítás: 2015.02.10. @ 06:00 :: Pilla S.M