A sok forgolódástól gyűrött pizsamám szélét simogatva már régen állok előtte.
Hiába, mert nem néz rám. Tudom, hogy álmodom, de azt hiszem, ez a legjobb alkalom, hogy elmondjam mit is szeretnék… valami közvetítést oda, ahova még gondolni sem merek mostanában.
Talán kérhetném esti imában is, de az másokért szól, meg aztán egy idő óta nem is úgy élek, hogy elé állhatnék, akár gondolatban is egy kéréssel, hiszen tudom ám, hogy meghallgat mindenkit, mégis… azt hiszem, már önmagam előtt is szégyellem magam — van miért, de ez a bolond gondolat nem megy ki a fejemből.
Én nem ilyen vagyok ott, legbelül nem!
Állok hát nagy zavarban és várom, hogy feltekintsen, de hiába… csak lapoz egy könyvben, valami selyem finom oldalakat.
Gondolom, rám unt — ahogy az velem történni szokott —, de megszólal:
— Mit szeretnél? Nem tudsz aludni álom nélkül?
— Néha nem — suttogom, nem is tudom miért, mintha még valaki meghallhatna —, mert valami zavar… tudnod kellene, hiszen mindig velem vagy — szám elé kapom a kezemet, még itt is, most is olyan rosszul fogalmazok, akárcsak napközben, ha valamit nagyon szeretnék.
— A lényeget mondd! Lassan reggel lesz és sok a dolgom holnap.
— Szeretném, ha…
— Ha közvetíteném azt a lehetetlen kérésedet, ami napok, hónapok óta a fejedben van?
— Igen — no ezt talán nem is hallotta, alig leheltem.
— Tudtam, amikor téged kaptalak, hogy nem lesz könnyű dolgom, de hogy jut eszedbe ilyen bolondság? Az idő olyan dolog, hogy mindig halad, elmúlik mindenki felett. Nemcsak téged érint érzékenyen, hidd el, szállnak itt egyéb sóhajok is. Nem tudom, s Ő sem fogja megállítani az időt senki kedvéért.
Magasra emelte a fejét, valahova felfelé nézett, ahova én nem mertem.
— Mást tehetek még érted? Siess, mert hajnalodik ott, nézd! — az ég alja halvány pírba öltözött.
— Látom, a csodás képeket a világból, ha addig zavartalanul nézhetném… — próbálkozom bizonytalanul.
— Tudom, a szemed, majd meglátom, mit tehetek érted, de nem teszek nagy ígéreteket — pillantott rám Őrangyalom. — Addig pedig próbálj meg kevesebbet álmodozni, már tudhatnád, nem minden válik valóra.
Lesimította a szememet, így maradt még idő egy könnyű, szép álomra napfelkelte előtt.
Vannak téli, szürke napok,
melybe halk léptű varázslattal
belopózik a csoda, nézem,
könnycseppek a két kezemen…
Legutóbbi módosítás: 2015.02.04. @ 17:34 :: Sonkoly Éva
