Dühös szél szaggatja a házak
füstszagú nyoszolyáját. Vashangú
harangok nyelvén fészkel az iszony.
Hideg korlátokat, acélkék éjszakákat
épít a múlt. Ő nem szól. Én hallgatom.
Gyűrött függönyök mögül nézem,
ahogy a nyugtalan madarak szárnyára
fagy a tél, csőrükben elolvadt hold
darab. De mindez csak valami alvó
utazás a Tejúton, valami mély,
télbemarkoló csönd, mely lassan
kivirágzott az elfáradt hangokból.
Hiába vérzik el a hajnal, az istentelen éj
sebezhetetlen. Vastag jégmezőket hord
köré a piszkos arcú szél, keserű álmokból
felhőhegyeket rajzol. Néha fennakad egy
pillanat, egy elveszett gondolat. Míg tart
a csend apálya. Egy vers. Egy szó. Mintha
zajlana. Kívül-belül. Valami élet. Valami halál.
De csak reccsen. Roppan. Szétszed. Húst
mar. Csontot tör. Ez az éjhideg, konok hallgatás.
Áttetsző ködben izzanak a fák. Csontkarjukon
utolsókat lobban a nap. Szikrázó mélyben
fáznak a kimondott szavak. A világ
áldozatra kész. Meddig tart még. Elenged.
Visszahív. Bezár. És újra elenged. De már
nem hív. Nem keres. Majd örökre elhagy,
kiszakadva a sűrű homályból…
az egyszervolt-hol nem volt, megrajzolt világ
Üres csöndek ülnek szememre. Lebegek.
Omladozó partok közé szorul a hullámzó
holtidő. A fény éles szilánkjai közt arcom egyre
mélyebbre tekint. Elfogy a táj. A levegő.
A bolyongó, sűrű éjszakák. Tóba ejtett
vadkikeletből ráncos nappalok virágoznak,
nevenincs holtágban sarjad a gyönge testű fény.
