Összeszedted, majd eldobtad.
– Minek is neked annyi kavics…
Pedig ott voltam én is, észre sem vetted. Melléd ültem
egy életnyi pillanatra.
hiába, hiába…
Szemedbe néztem, de csak színtelen világot láttam. Árbóc nélküli,
törött hajókat. Kikötőt. Zátonyt. Csendet.
Kiszáradt öblöket.
Mikor sírtál utoljára?
Melléd bújtam, még közelebb, hatalmas vizek
választottak el minket. Mégsem féltem, se mélytől,
se magastól, pedig repülni akkor se tudtam.
Néztelek. Rendezgetted, rakosgattad, arrébb rúgtad
a megmaradt kavicsokat, mint egy durcás gyermek, kinek elvették
legszebb játékát.
– Hisz minek neked annyi kopott, unalmas kődarab…
Te a legfényesebbre vágytál.
Lusta tengereket rajzoltál, hogy ne érjen el se apály, se dagály. Várat építettél
homokból,
ha utolér a szűk, téli éjszaka. Mólóra ültél, pedig az egyik part
lemaradt a rajzodról. A naplemente se sikerült túl jól, a hajnalt …
ó, meg sem próbáltad lefesteni. Az alkonyt vártad csukott szemmel a lakatlan szigeteden,
de csak ólomálom, és szürke eső jutott. Tanultad
a madarak nyelvét,
hátha feléled benned az ikaroszi vér. Eltörted a szavakat,
verseket,
tűzifának a hideg éjszakákra,
amit nálad hagytam, amit adtam, ami én voltam.
Széttártad karjaid. Ó te óriássá nőtt gyermek.
Láttam, ahogy lábaidból gyökerek nőnek, s fáradt ujjaidon gubbasztanak hollók és varjak.
Hidd el, ott voltam akkor is, azokban a megmaradt betűkben, néhány
kopott kavicsban, ott a leégett hajnali búzamezőn. Mentem utánad,
hogy elérjelek, szótlan, hogy ne sértsem határaidat.
hiába, hiába…
Te repülést álmodtál, nekem földig ért a lábam.
Csaltuk a világot.
Csaltuk azt az utolsó álmot.
Üres, színtelen formajáték volt egy összeácsolt, korhadt színpadon.
Rajzoltam én is egy világot. Adyt olvastam hozzá, abban a megkomponált zajban.
Neked. Nekem. De inkább elhallgattam, mikor az éjszaka nehéz függönye nagy robajjal legördült.Hisz tudtam,
akkor már rég bukott darab volt, és a taps is
elmaradt, a közönség világgá ment.
Kerestelek,
talán egy életnyi pillanatra,
ott az elolvadt napban,
hogy azt az utolsó sort felolvassam,
(…)
de te már nem voltál sehol. Csak tollak hulltak az égből. Valaki csillagzápornak hívta, én egyszerűen szívrobbanásnak. Most szárnyakat lopkodsz valahol, láthatáron innen és túl.
de hiába, hiába…
Te nagyra nőtt gyermek,
tudhatod már rég…
ráadás a Finitában sem volt.
