Az öreg székelyt bíróság elé idézték, mert állítólag magyarul szidta az egyik közalkalmazottat, amiért az akadékoskodott egy irat kibocsátásakor. Nem volt mit tennie az atyafinak, meg kellett jelennie a jelzett napon és órában a bíróságon, ahol a nem éppen magyarbarát ügyész már fenegette nyelvét a jó kis vádbeszédhez. Szegény atyafinak nem volt módja ügyvédet fogadni, így miután a vérszemet kapott prókátor elmondta vitriolos vádbeszédét, maga kezdett bele védelme felépítésébe.
— Tagadja, hogy nyilvánosan sértegette az itt jelenlévő hivatalnokot? — kérdezte a bíró.
— Má’ hogyne tagadnám, bíró úr. Méghogy én Romániában, román állampolgárként magyarul sértögettem valakit, úgy, hogy bezonyíthatóan soha életemben nem tanultam idegen nyelvet… Menten halálba röhögöm magam, csak várom, hogy megcseklandozzon valaki…
— De hát egy tucat tanú hallotta, amint ön egyebek mellett azt mondta a sértettnek, hogy — idézem — veszett volna inkább a sárkányképű anyjába’, mert akkor nem kéne a Földnek egy ekkora baromállatot a hátán cipelnie.
— Instállom, bíró úr, én ilyet nem mondhattam, képtelenséget beszélnek a tanúk.
— Tudja ezt valamivel bizonyítani?
— Már hogyne tudnám, drága jó bíró úr.
— Aztán hogy?
— Magának nem kell bezonygatnom, bíró úr, hogy nagyböcsű alkotmányunk első cikkelye a déli napnál is világosabban kimondja: Románia nemzetállam. Azt sem kell uraságod előtt ékes szavak tengörében fetrengő diskurzusban előadnom, hogy a nemzetállam — engedelmével, én es idézem — olyan államot jelent, melynek népességi összetétele etnikai szempontból homogén. Na már most, én román állampolgár vagyok, akárcsak maga. S hacsak az ország alaptörvénye, az alkotmány, ami, ugye, hogy úgy mondjam, jogállamunk bibliája, már elnézést kérek, nem egy bődületes hazugsággal kezdődik, akkor én nem es tudhatok magyarul. Egy dolog biztos, tekintetes bíró úr, a nagyapám, akit a falu bölcseként tiszteltek, mindig azt mondogatta: vagy van az embernél bicsok, vagy nincs. Mindkettő egyszörre nem lehet. Ha van nála bicsok, tud uzsonnázni, ha nem, éhen marad, mint Gizi ángyó kecskéje a téesz csak jelentésben létező káposztásában. Ma ezt úgy mondanám, hogy a fiatal bíró úr is megértse: éhen marad, mint Gizi ángyó kecskéje a virtuális farm káposztásában… Beláthatja hát, mélyen tisztelt bíró úr, hogy az igen kedves prókátor úr valótlanságot állít, a tanúk sem mondanak igazat, me’ én biza nem szidhattam magyarul azt a derék hivatalnokot. Vagy kétségbe vonja mindazt, amit hőn szeretett államunk legszöntebb könyve mond, édes, drága bíró úr?
A bíró se köpni, se nyelni nem tudott egy ideig. Nem lévén mit tennie, az adott helyzetben a lehető legbölcsebb döntést hozta, mondván:
— A fene egye meg magát, hallja, de ki van hegyezve az esze és a nyelve… Na, ejtem a vádat maga ellen, de tűnjön el innen azonnal, amíg meg nem gondolom magam!
— Na, na, na, tisztelt bíró úr, velem ne beszéljen ilyen hangnemben, és főleg ne rományul, mert annak akár jogi szövődményei is lehötnek… — háborodott fel a székely, majd magyarul hozzátette:
— … hogy az a bocskormadzag-bajszú, varrottasbőrű, pendelyes szemű jó édes öreganyád sose esmerte volna meg azt az alvégi búsnemesi családból származó csobán öregapádat!…
— Mit mondott?!
— Ééén? Az égvilágon semmit. Talán csak a saját lelkiismerete fájdalmas vonyítása visszhangzott a bíró úr fülében. De erről én már igazán nem tehetek!…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Tamási Attila
