Földig hajolt, meggörnyedt holnapok
karvaly karmokkal tépik húsomat,
magányom mélysége a tolvajom,
mely szétszakítja zengő húromat.
Átizzadt álmok nyögnek nyelvemen,
arcomon simuló-hamis vigasz,
suhintó ostor hege szívemen,
kihunyt fényt ölel, megolvadt viasz.
Ködbe tűnt reményt sírnak a napok,
az eget nézem, tompa, fényezüst.
S míg a lelkem szeretetért vacog,
fátylat fon és megfojt, a néma füst.
