Olyan mozdulatlan minden.
Megdermedtek a székek és
az asztalon jégvirágok nyílnak.
Lelked, mint egy kis kályha, hever
a törékeny testedben. Melléd
feküdnék, de akkor nem látnám;
ahogyan a hajnali fény táncosai
balettoznak a hajszálaidon. Még
szokatlan a rövidre nyírt hajad,
de jól áll. (Te mindig szép vagy.)
Aztán csak hallgatni akarlak.
Hallani a szíved hajlatában
bujkáló erek dobogását, lélegzeted
magányos szimfóniáját.
(Tudod, mennyire szeretem a zenét.)
Még ne kelj fel, csak ma aludj kicsit
tovább. Adj időt, hogy megrekedjek
ébredő arcod rezdülésében,
fény lehessek a tarkódon, vagy
anyajegy… mert ha elmész
megint, én veled megyek.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.15. @ 08:00 :: Vőneki Adrienn
