Minden ember életében eljön a perc, amikor piacra kell mennie. Én sűrűn vagyok minden ember.
A piac az a hely, ahol dúlt tekintetű asszonyok és megfáradt urak hatalmas csomagokkal kószálnak.
A férfiak általában utálnak piacra járni. Én kivétel vagyok, mondhatni, jó asszony. Szórakozni járok a csarnokba.
A vásárlást hosszas egyeztetés előzi meg. Előveszek egy cédulát, és felírom, mit kell vásárolni. Valahogy így:
— Mit hozzak a piacról?
— Valami ebédrevalót.
— Mit főzünk?
— Te tudod, ma te főzöl.
Gondosan feljegyzem: ebédrevaló!
— Úgy hozzál, hogy holnapra is.
Melléírom: 2x, majd eldobom a cédulát.
A piacon mindig rengetegen vannak, ezért felkészülök a harcra. Kihegyezem a könyökömet, és indulok is.
Megérkezem. Tömeg.
A piac az a hely, ahol mindenki aranyoskám, kedveském, szívecske, drága, esetleg kedves uram, de ezt nem szeretem, mert ez az első jele annak, hogy át akarnak verni, és az urak nem reklamálnak. Ezt persze csak hiszik az árusok.
Rengeteg külföldi turista. Vakuk villannak, fogynak a hungarikumok — a borzalmas fütyülős pálinka, ami persze elromlott, mert hangja nincs. Vagy a gusztusos, de ehetetlen paprikafüzér, no meg a nagy kedvenc Tokaji Aszú, eltarthatóság az üveg alján, még egy hét. Echte mádzsár, mondja az echte mádzsár kínai.
Bemelegítésképpen az első szimpatikus zöldségesnél nyitok.
— Mi tetszik — röffen rám.
— A modora — és már megyek is tovább.
Taktikát változtatok.
Odalépek a következő pulthoz.
— Pazsaluszta szto kilogram kartofel.
— Gyere, Józsi, itt van egy osztrák, nem tudom, mi a faszt akar! — kiált hátra az eladó.
Megjelenik a nyelvpótlékos kolléga.
Hangosan, tagolva, magyarul megkérdezi, mit kérek.
Két kiló krumplit. Kiméri. Kiszámolja. Vastagon fog a ceruzája.
Kollégája odaszól:
— Látom, Józsi, vágod az osztrákot.
Látom én is. Megreklamálom. Még hallom elmenőben, hogy „ezek az osztrákok milyen spúrok”.
Átballagok a henteshez. Kérek egy kiló felsált.
— Mire lesz? — kérdi a véres ember.
— Ebédre — mondom.
Megnyugszik, látja, hogy hülye vagyok. Hátat fordít, egy nyissz, egy csatt, papírzörgés, villámgyors csomagolás, mérleg rácsap, és kettőezer-egyszáz.
Elveszem a húst, komótosan kicsomagolom. Nagy csend telepszik ránk. Ellenőrszagot éreznek.
Ahogy sejtettem, csupa faggyú. Visszaadom, és udvarias vagyok.
— Kedves uram, tán említettem, hogy ebédre lesz, nem gyertyaöntésre. Most csak a húst kérem, majd mindenszentekkor jövök a faggyúért.
Finom, de cifra káromkodást hallok elmenőben.
Szétnézek a gyümölcsösnél is. Elveszek egy nektarint, beleharapok. Az eladó nagyot néz.
— Jó az eper — mondom.
— Ez nektarin — méltatlankodik. — Honnan veszi, hogy eper?
— A méretéből — felelem, és továbbállok.
A másiknál megveszem a gyümölcsöt. Az áruson látszik a kimerültség. Oszt-szoroz, aztán mond egy számot. Utánaszámolok. Tévedett az én javamra, ötven forinttal. Visszaadom neki, „kicsiben nem lopunk” jeligére.
Na, még a csirkéshez elmegyek. Itt is a piacra küldött férjet szinkronizálom.
— Csókolom, kérnék szépen egy kiló csirkekarajt.
Az eladó rutinosan nyúl a csirkemellhez, és már méri is. Furdalja a kíváncsiság, ezért megkérdi:
— Mihez tetszik vinni?
— Halászlének — felelem szemrebbenés nélkül.
Leesik az álla.
— Speciális recept — mondom.
Megértően bólogat, de orvost azért nem hív.
Lassan véget vetek a matinénak, és hazaindulok. Mindent megvettem, és jól is szórakoztam.
Otthon kipakolom a cuccokat, és precíz háziasszonyként előveszem a háztartási naplót. Mindent könyvelek.
1 doboz gyufa 10.- Ft.
Egyéb 11.700.- Ft.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:33 :: Zilahy Tamás
