A piros Parker
A ’970-es év téli estéjén történt.
Sárga fénnyel megvilágított pálya fagyott talaján lovak patáinak hangja hallik. Ahogy a kanyarba érnek, és felgyorsítanak, minden szem rájuk tapad.
Apró ember megigézve nézi a lovakat. Szuggerálja őket. Nem is őket, csak egyet közülük. Kis sárga paripa, szapora léptekkel, zöld mezbe öltöztetett hajtójával a kocsijában. Rocco, ő a favorit. Kiemelkedő eséllyel indul. Legyőzhetetlen.
Akkor megvan a nyerő lova a 11-es Rocco, és már csak a kettő helyezetett kell mögé kitalálnia. Összefirkált Turfján nézegeti az esélyeket, majd az agyonrágcsált versírásban elkoptatott ceruzájával bekarikáz két lovat. Döntött, ezeket fogja megjátszani. Hármas befutóra. 11-5-4. és biztos, ami biztos, 11-4-5, hátha visszafele jönnek be a lovak.
Hosszú sárga ballonkabátját összegombolva határozottan indul a pénztárak felé. 214-es pénztár a megszokott vesztőhelye. Mert az ügető az egy vesztőhely. Úgy tízen állhatnak előtte, de nem gond, lehet úgy öt perc indulásig. Lassan halad a sor, már bemondták a „fogatok a helyükre” varázsigét. Még egy perc az indulásig. Épp, hogy a kasszához ér.
— Mit tetszik kérni, Zoli bácsi?
— Gyorsan, Tamás, 11-5-4, 11-4-5 !
— Húsz forint, Zoli bácsi.
A start gongja hallatszik. Meg sem nézve a tiketteket zsebre gyűri, és indul a korláthoz.
Rocco, mint a szélvész száguld, sorra előzi meg a többi lovat. Már az első körben az élre áll. Megálíthatatlannak tűnik, és akkor egyszercsak a hajtó kocsijának a kereke kiesik. Nincs tovább. Semmivé foszlik a remény.
A verseny folytatódik, de már Rocco nélkül.
Befutási sorrend. 1 – 4 – 5. osztalék az egy darab nyertes szelvényre 30,560 -Ft.
Zoli bácsi még egy pillantást vet a tikettjeire, mielőtt összegyűrve kidobná. Vastag szemüvegét dörgölve újra meg újra megnézi. Rossz tikettet kapott, vagy a pénztáros hallotta el?
1- 4 – 5, és újra megnézi. Most is az! Vigyorogva indul a kasszához.
— Tamás — szól a pénztároshoz —, rossz tikettet adtál! Én nem így kértem.
— Bocsánat, Zoli bácsi, sokan voltak, lehet nem figyeltem, de megtérítem az árát.
— Ezt nézd, fiam, így lett jó. Hazamegyek és veszek egy kazal virágot Erzsikének.
— Tessék egy verset is írni mellé!
Hazament, és a verset is megírta.
Zelk Zoltán: Csak téged
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek…
A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek —
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.
A történet itt véget is érhetne, ha valóban vége lenne, de nincs.
Zoli bácsi, mint minden nagy lovis, hamar visszaforgatta a nyereményt. Sok-sok mázsa zabot szponzorált.
1971 tavaszára már csak emlék volt a hármasbefutó.
Egy márciusi versenynap estéje lehetett, talán az utolsó futam előtt. Zoli bácsi leégve, kezében egy piros Parker-tollal a megszokott szélfutta sárga kabátjában közelített a 214-es kasszához.
— Tamás! Adsz ezért a tollért egy tikettet?
— Persze.
A toll gazdát cserélt, majd lovat is.
A Kossuth-díjas Parkerral mentem az irodalmi érettségire. Hármas befutó lett.
A lesz szót két „sz”-el írtam, és hármast kaptam rá.
Máig sem értem, hogy tudott evvel a vacak Parkerral, Zoli bácsi Kossuth-díjas lenni.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.01. @ 13:39 :: Zilahy Tamás