„Appassionata”
1982. január 10., szombat délelőtt.
Csingiling, csingiling, csörr, csörr. Szóval a telefon. Felveszem. Ismerős hang, kicsit spicces.
— Tudod milyen nap lesz 13-án?
— Aha, kedd, na és?
— Ötven leszek. Ugorj át este, megünnepeljük!
— Medvebőr akció?
— Az. Maradt még egy kis lencse szilveszterről, azt előtte megesszük.
— Hányan leszünk?
— Attól függ, ki mennyit lát — hangzik a precíz válasz.
— Mikor jöjjek?
— Bevásárlás után.
Mindent értek. Lajosnak — Picassóhoz hasonlóan — korszakai vannak. Csak neki konyakban.
— Megtudhatnám, milyen ízű tortát kérsz?
— Ötcsillagos Ararátot.
Megérkezem. Takaros családi ház Pasaréten. Ez nem „Albérlet a Síp utcában”.
Krisztina, a feleség nyit ajtót. Fáradt puszit lehel az arcomra.
— Merre van az ünnepelt? — kérdem.
— Kóruspróbán — mutat az asztal tetején billegő egyik alak felé. Éppen a „Szép város Kolozsvár” van műsoron.
— Isten éltessen! — nyújtom Lajos felé az üveget.
Lekászálódnak az asztalról, és poharak kerülnek a helyükre. Kikötünk az Ararát mellett, akárcsak Noé.
Eltelik egy ararátnyi idő. Ami folyékony van a házban, és nem a csapból jön, az a lencseleves. Komótosan kanalazzuk.
A leves jótékony hatására alábbhagy a muzikalitás, és inkább a beszélgetős rész kerül előtérbe. Például az irodalomról.
Lajos néhány percre eltűnik, majd kezében egy könyvvel és egy tollal jelenik meg. Felém nyújtja.
— Mikor olvastál utoljára Szilvásit?
— Ha hiszed, ha nem, idefelé jövet.
Kétkedőn csóválja a fejét. Tudja, hogy ritkán olvasok tőle.
— És mi volt az?
— A csengőd alatt a Szilvási — mondom vigyorogva.
Felüti a könyve első oldalát („Egyszer volt szerelem”), és nagy gonddal dedikál, majd átnyújtja.
„Barátsággal ajánlom, és azt is, egyél minél több lencsét, hogy ne légy ilyen ronda.”
Ez így körülbelül döntetlen is.
Persze van egy könyve, amit szívesen elolvasnék, az „Appassionata”, és mostanában nem lehet kapni.
— Köszönöm szépen a könyvet és a szíves ajánlást — mondom —, de ha már ilyen adakozó hangulatban vagy, kérni szeretnék még valamit. Van egy üres hely a polcomon, épp az „Appassionata” hiányzik onnan.
— Értem, de nekem is csak egy példányom maradt, és, hogy is mondjam, annak küldetése van. De tudod, mit? Neked adom, ha hozol helyette egy könyvet. Bármilyet.
Lassan véget ér a szülinap. Búcsúzkodunk. Megbeszéljük, hogy a következő héten beugrom a könyvvel.
Több üzletet is bejártam, mire megtaláltam az alkalmas cserekönyvet. Hieronymus Bosch pazar albumát potom ezerért. Szépen becsomagoltattam, és még egy ronda masnit is kértem rá. Ha az ember ad, adjon méltósággal.
A megbeszélt időpontban megérkezem. Lajos nyit ajtót. Beljebb terel.
— Meghoztam a cserét — emlékeztetem az ígéretére.
Gyanakodva méregeti a nagyalakú, masnis csomagot, aztán mintegy magának mondja:
— Talán ez is megfelel. Na, gyere velem!
Megáll egy hatalmas rekamié előtt.
— Add ide azt a könyvet! Milyen erőben vagy? — kérdi, és rámutat az ágyra. — Ott, a jobb oldalán, emeld meg pár centit!
Megemelem, és elhűlve látom, hogy kivesz a lába helyéről egy könyvet, majd a méregdrága Bosch-albumomat masnistul, papírostul beteszi a helyére.
— Itt az „Appassionatá”-d — nyomja a kezembe a borítóján benyomódott könyvet.
— Köszönöm. Ilyen egyedi dedikációval még nem találkoztam.
Sokáig gondolkodtam, hogy mi hasznosabb: írónak vagy asztalosnak lenni.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.02. @ 11:53 :: Zilahy Tamás