A nap rikoltása megvénhedett,
Már szelvényeit takarítja el,
Egy utolsót kalapol a világnak,
S egy fél bolygóval arrébb kelti fel
A darvat,a fecskét,a patakot,
Az embert,a restség-malacot,
A szarvast,a fákat,a polipot,
A szeleket,a tágas poligont.
Didergés csepereg a felhőkből,
A természet lassan mindent eltakar,
Vándor madarak lubickolnának
Kivetkőzve,D
élen,úgy,mint tavaly:
Az orruk,a tolluk,a két lábuk,
A hátuk,a májuk,a vén szárnyuk.
A lelkük,a testük, a bundájuk,
A csókra csinált csöppnyi csőr-szájuk.
Az ember megvénhed,és beköszönt
Lelkében (is) a fájó,elmúlsz-tél,
Teste,mint az örökös napnyugta,
Szájpadlása rebeg,tanít,mesél;
A tájak,az árnyak,a repülők,
A vágyak,a lázak,a kerülők,
A darvak,a fecskék,a hóbortok,
A lelkük,a testük,a jó csókok.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.12. @ 20:49 :: Bálint Szilárd