— Már megint hol jár a fejed, Dalmafi? Egyáltalán honnan kaptad ezt a fura nevet?
— Ó Dalmalány, egy tőről fakadunk mi, és mégsem, mert valahányszor rád tekintek, elveszítem a fejem. Te neveztél el így.
— Igen, látom, itt állsz előttem, válladon egy szál nyakkal, még azzal sem tisztelsz meg, hogy kugligolyó súlyú fejeddel legalább felfelé néznél.
— Szégyenkezem, Dalmalány, de nem olyan egyszerű egy ilyen lezuhant fej helyváltoztatása.
— Miért szégyenkezel, talán nem láttál még alulnézetet?
— De, Dalmalány! Bennem dal vagy ám!
— Ez a te bajod, kis hülye Dalmafi. Képtelen vagy kimondani azt az egyszerű mondatot, hogy: „na kisanyám, hová megyünk, hozzám vagy hozzád?” Bár ilyen selyemnyafiknak talán még a „sehová” választ is ki tudnám adni…
— Dalmalány, a selyemségről nem szeretnék beszélni, de ilyen szövegeket sem mondanék, mert tisztellek. Ó, szépséges vágyódásom tárgya, mint látod, valahányszor megpillantalak, elveszítem a fejem, és az alázuhan.
— Na, végre! Kezdesz közeledni a normális beszédhez, hiszen tisztességesen tárgynak neveztél. De miért nem tudsz ilyeneket mondani, vagy hogy is fejezted ki magad?
— Mert olyan nagyon alpári, Dalmalány. Udvarolnék, szeretgetném a szívedet, átölelném teljes lánylétedet szét nem pattanó, buborékboldogságommal, és egyszer talán, valamikor, hosszas ostromlás után… Ki sem merem mondani, olyan tisztelettelen… A selyemségről még annyit, hogy nem borotválom a hasamat, a mellkasomat, sőt a lábszáraimon is teljesen ép a szőrzet.
— Pfuj, Dalmafi, a menő srácokon nem lehet serte! Gyorsan pakold vissza a fejed a nyakad tetejére, és gondold át ezt az egészet!
Dalmafi, született Dezső, lehajolt. Dalmalány, született Etelka, cipőjéről felemelte arccal fölfelé zuhant fejét és visszahelyezte a nyakára.
— Te sertelen, íme egy serkentő!
Dalmalány odatekert egy csípős pofont, az ismét Dezső ábrázatára.
— Jé, ennek nem esik le a feje!
— Visszanőtt, kislány, odaforrt örökre. Én ódivatú vagyok, a nagymamám mesélte, mennyire megdobogtatta a szívét, mikor nagypapa keringőzés közben a lábára lépett.
— Mi az a keringőzés?
— Olyan, mint a körhinta.
— Mondhatnál valami rendes szót is, ezeket nem értem.
— Mindegy. Tánc, talán így felfogható. Lám, nekem önkontroll hiányában, folytonos fejvesztéssel potyogott lábadra a fejem. Már csak múlt időben! Te nem értékelted, de találok helyetted olyat, akinek talán le sem kell fejelnem a cipőjét, mégis örvend majd széplelkű Dalmafiságomnak.
Dalmalány néhány évtizede azon gondolkodik ott, vajon honnan szedte ennek az alaknak — aki közben nagyapa lett, mert megtalálta a neki szánt, hűséges párt — ezt az ostoba nevet, és miért? Miféle dolog valakit így nevezni? Ez nem normális becenév, még akkor sem, ha a fiú is majdnem ugyanúgy becézte vissza. Nevezhette volna Szendecunminak, vagy Lucemicilindának is, de miért éppen Dalmalánynak?
Az ötvenedik álldogálási évfordulón, megőszült, földig érő hajjal, már nem annyira fiatalon magasba szökkent.
— Jé, megfejtettem! Dalolnom kéne ma, de kinek?
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
