Csak működtem és mind nagyobbra nőttem
a gyerekkor végéig telt időben,
a kezem-lábam sohasem volt tétlen,
egy világ volt a feneketlen éhem,
a falu templomtornyát is elértem,
a bárányfelhők csücskén legelésztem,
s hogy hite ellen még a pap se vétsen,
a miseborból ittam észrevétlen,
de változott valami az időben,
már kezem-lábam mozgolódni kérem,
és nem szidom a lépcsőt, mikor éppen
a grádicsain megroggyan a térdem,
mert ma is azt a röpke lelket élem,
ki himbálózott a harangkötélen,
ki nyelte a port, ezerféleképpen,
s ott lebegett a semmi közepében,
most vagyok, mint a penész a kenyéren,
a gyereket, a felnőttet se értem,
de rájövök a nagy igyekezésben,
nincs lépcsőfok a világ belsejében.
