Szelíd, kellemes tekintetű, korosodó asszony térdel alázatosan az ágya előtt. Kezét összekulcsolva mormolja reggeli imáját, s kéri az Úristen, segítsen rajta, hogy végre megkapja a nyugdíját férje után, mert épp eleget éhezett az elmúlt időben. Nem mondja senkinek sem, hiszen ez nem tartozik másra… van pár tyúkja, terménye talán még vagy két évre is elegendő.
Jól kibabrált vele az élet! Az egykor jó sorsban élő parasztasszony, akinek a párja a világon mindent megtermelt, ma betegen, kiszolgáltatottan várja a postást, hátha hozza végre-valahára a beígért nyugdíjacskát. Nagyon keveset számfejtettek, hiszen alig ment még pihenőre a férje, máris elvitte a szíve. Se öregen, se fiatalon, de most szégyenszemre kellett végigkuncsorogni az orvosokat, bizonyítandó, hogy ő már nem képes arra, hogy ötvenhét évesen munkába álljon. Még szegénységi bizonyítványt is be kellett szereznie.
Fél év egyetlen fillér nélkül, borzalmas időszak áll mögötte, s most — hogy tudja, már bármelyik napon érkezhet a pénzecskéje és ez az első nagyobb összeg lesz, hiszen visszamenőleg megkapja az egészet —, türelmetlenül sétál a háztól a kapuig, majd vissza. Egyetlen fia a fizetéséből alig tudja eltartani családját, egyéves a kisebbik gyereke, az asszonyka keresete eleve kiesik, tőlük nem várhat segítséget, ugyan hogyan mondhatná meg ebben a helyzetben gyermekének a valóságot, hogy ő éhezik. Hasa hatalmasra dagadt hús és zöldség híján a sok főtt tésztától, amiből viszont van elég. Nem tudhatja meg senki sem, azt a szégyent ő nem élné túl. Imája végeztével, még egy ideig ott térdel az ágya előtt, nincsen miért sietni, nincs kiért korán kelni. Hiába üti a templomóra a delet, s hívogatja haza a napszámosokat ebédre, az ő kapása már soha többet nem tér haza, neki már nincsen szüksége evilági táplálékra. Míg élt, jó életet éltek, volt földjük, s bár az megmaradt aranytartaléknak, az asszony nem tudja megművelni, ahhoz, hogy kiadja napszámba, pénz kellene.
Sárika nehezen szánja el magát, hogy felálljon a kanapé elől. Furcsán mozog új testében, mások csont sovánnyá fogynak, ő meg alaposan kigömbölyödött a hirtelen jött gyász ideje alatt. Megrázkódik, hiszen eddig a dunna alatt nem érződött a szoba fűtetlensége, de ahogy ott térdelt, észre sem véve a múló időt, alaposan átfázott. Magára teríti hatalmas fekete kardigánját, úgy siet ki a konyhába. Ott egy széken szépen összehajtva mackónadrágja, felhúzza, meleg gyapjú zokniját is, belebújik az öreg mamuszba, és gyors kimegy a fáskamrába gyújtóst hasogatni.
— Le kellett volna engedni a vizet a rendszerből — mondja halkan magának, amikor megpillantja az előszobában csöpögő radiátort. Nem tudja, hogyan kell ezt a feladatot elvégezni, mestert nem fogadhat. Felhasogatja a gyújtóst, majd igyekszik vissza a nyárikonyhába, ez a ház legapróbb helyisége, a baj csak az, hogy sehogyan sem fér el benne az ágya. Bár elférne, akkor fel se menne a nagyházba, olyan jó meleget csinál a sparheltje benne. Talán, ha majd rendszeresen megkapja az özvegyit minden másként lesz… Talán… de egyáltalán nincsen meggyőződve arról, hogy az biztos megélhetést fog neki nyújtani. Az első gyufától azonnal életre kell a láng, akár a zsír, úgy pattog az őszre kiszáradt szilva törzse. Nem sajnálta kidönteni, hiszen amúgy sem termett az már évek óta. Ha teremne sem volna rá szükség ebben a házban, itt már nem lesz keletje a levének. Lekvárt amúgy is leginkább csak barackból főz, abból meg van bőven a kamrában, legalább három évre való. Befőttel is tele a kamra, savanyúság is lett bőven, ha kitavaszodik, tud majd veteményezni a konyhakertben, utána beindul majd az élet, csak ezt a telet tudja még kibírni valahogyan.
Levág egy szelet kenyeret, megzsírozza, picit fintorog tőle, mostanában semmi mást nem reggelizett, csak zsíros kenyeret, este lekvárosat, de már nem tejjel, csak keserű gyógyteával. Ebéd rántott leves, vagy babbal, vagy némi lencsével, a krumpli jó másodiknak, ha már unná a sok gyúrt tésztát. Előveszi Lajos fényképét, megcsókolja, mint minden reggel, köszön neki, de már nem sír, a könnyei is elapadtak.
Egyszer megszólal a kapucsengő. Pattanásig nő benne a feszültség, gyorsan magára teríti kardigánját, lábai rutinosan ugranak a nagy mamuszba, talán még a férje lábmelengetője lehetett, neki nagy, bár kit érdekel ez ebben a hidegben! Végre megérkezett a pénze, számolja, ossza, szorozza, ad egy százast a megváltást hozónak. Mint akinek ötös találata van a lottón, úgy megy diadalittasan vissza a kiskonyhába. Pedig ej, de kevéske alamizsna az… Csak akkor tudatosul benne, amikor elkezdi a számlákra szétosztani. Nem elég, vagy ezt, vagy azt, de a villanyszámlát ki kell fizetni, inkább ismételten lemond arról a pár csirkéről, amit meg szeretett volna vásárolni. Majd jövő hónaptól már rendszeresen kapja a nyugdíjat, talán akkor megengedheti magának. Picit fanyalog.
Már több mint nyolc hónapja nem volt templomban. Azelőtt minden vasárnap ott ült az első sorban, még drága Lajosa is elkísérte néha, de olyan, hogy nélküle kezdődne el az istentisztelet, elképzelhetetlen lett volna. Most is vágyik, csak sehogyan sem tudja kigazdálkodni a perselypénzt. Pedig anélkül nem mehet. Mit szólnának hozzá a többiek, ha ő rendszeresen elmenne a persely mellett? Inkább csak odahaza olvassa kedvenc könyvét a Bibliát. Mit tehetne mást a szegény ember? Ahogy ott üldögél a sparhelt nyitott ajtajánál, egyszer csak megszólal a láng:
— Miért keseregsz, Sárikám? — visszahőköl, megbolondult volna? Azonnal felismeri férje bársonyos, kellemes hangját.
— Lajos! Lajcsikám!
— Sárikám! Ne keseregj, ott van a szekrényben a sok ingem, töménytelen gomb van rajtuk, azzal kihúzod nyárig…
A hang, amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Sárika piszkavassal próbálja felcsiholni a parazsat, hátha megszólalna újra, végül feladja, elkönyveli magában, hogy csak képzelgett. De valami mégis ott motoszkál a fejében…
— Köszönöm! — emeli magasba összekulcsolt kezét.
Egyből felsiet a nagyházba. A hálószobában kinyitja a dupla szekrény robosztus ajtaját, s tényleg… tele van az Lajos ingjeivel. Idegesen számolja gombjait. Szép kerek korongok, középen két, némelyiken négy lyukkal. Mennyi kincs, ezzel aztán időtlen időkig eljárhat a templomba. Hirtelen minden megszépül körülötte, felhúzza a redőnyöket, hadd árassza el néhai boldogsága színterét a fény. Ettőlfogva minden megváltozik Sárika életében, már alig várja a hétvégét, olyankor ismét rendbe teszi a haját, felöltözik régen elfeledett ruháiba. Egyre kiegyensúlyozottabb, lassan még özvegységébe is beletörődik. Tavaszra sikerül befizetnie az összes elmaradt számlát. Még a hígmóring is pazar eledellé válik, a krumplileves ünnepélyes lakomává. Az asszonyok felkarolják a gyülekezetben, örülnek neki. A tavasz gyorsan múlik, a nyár kellemes fuvallattal tör be életébe. Szépen teremnek gyümölcsfái, rendre befőzi az utolsó szilvát is, a napok peregnek, lejár a gyászesztendő, ismételten előveszi színes ruháit. Közben az unokák is nőnek, látogatják édesanyjukkal rendszeresen, némi kis pénzt is küld néha a fia, már egészen vidámnak látja az életét.
Az ősz esős, már szeptemberben szokatlan hideggel köszönt be, megkezdődnek újra a nélkülözés napjai. Egyre fáradtabban ébred reggelente. Elgémberedett újaival nehezen áll neki a fa felfűrészelésének, pedig muszáj, férfihíján.
Karácsonyig egészen szépen kihúzza abból a kevéske özvegyi nyugdíjból, akkor döbben rá, hogy ebből bizony ajándékra nem telik. Mitévő legyen, az unokáknak csak illene némi kis apróság, nekilát kukorica csuhéből babákat formálni. Az első még eléggé idétlen, de ahogy szaporodnak a kiskosárban ezek a furcsa szerzemények, egyre szebbek, egyre színesebben, a rozsdamaró is megteszi hatását, van belőle elég, abba áztatja a kislányok ruhácskáinak szánt darabokat. Nem csak hasznos időtöltés, örömét is leli az alkotásban. Egy idő után szalmával is kísérletezik, szépen fonja a frissen áztatott, hasított szálakat. Az egyháznál akad vevő bőven, ahogy közeledik az ünnep, megtelik a pénztárcája. Sikerül megvásárolni az unokáknak szánt játékokat. Advent második hetében levelet kap a fiától, ne haragudjon rájuk, de nem tudják meglátogatni, betegek lettek a gyerekek. Bárhogyan igyekszik, annyi pénzt nem tud előteremteni, hogy a fővárosba utazzon, szomorúan veszi tudomásul, ezt a karácsonyt is egymaga ünnepli. Elkészíti a gyerekeknek szánt csomagját, lekvárt, édességet és a gyerekeknek szánt játékokat. Bocsánatkérő levelét, hogy nem tud utazni, mert nagyon fájnak a lábai. Könnyeivel küszködik, amikor a postán feladja. Nehezen közeleg az ünnep, a gyülekezetben vigasztalják, lassan ebbe is beletörődik.
Advent negyedik vasárnapján, szépen felöltözve igyekszik a templomba. Bemegy, mint máskor is rendesen. Kis szeretetvendégséget szerveznek. A templomban szépen cseng az aznapi prédikáció, már igen csak hidegben kell végighallgatni, de utána mindenkit behívnak egy forró teára, egy pár szelet süteményre az imaházba. Olyan finom illatok terjengnek, mohón vesz mindenből, nem bír a csodás, már-már elfeledett ízekkel betelni. Ahogy sorba kóstolja a süteményeket, terebélyes testével nekidől a szomszédos asztalnak, mire leesik róla a tartalék persely, amit csak nagy ritkán használnak, kiömlik a tartalma pont az ő a lába elé.
— Szentséges Isten! — kiáltja el kétségbeesetten magát. — Lajos! — de már ezek a szavak csak halkan hagyják el az ajkát, a sok gomb betakarja a bal lábfejét, ott van mind, amiket az elmúlt hónapokban dobott be a perselybe. Megszégyenülten ejti el a tányért, szaladna ki az imaházból, de lábai fogságban tartják. Körülötte mindenki furcsa lebegésbe kezd, egyre többen forognak a hirtelen jött képben, táncol a pap, a papné is ugrál felette, még vagy tízen, százan… majd hirtelen csend támad, és minden korábbi rossz egyből megszűnik. Már csak meleget érez, kellemes meleget.
A kórházban rendszeresen látogatják a gyülekezet tagjai, nem hagyják magára.
— Doktor úr! Mikor jöhet haza? — kérdi a lelkipásztor, a kezelőorvost.
— Egészen szépen javul, akár haza is mehetne, ha meg tudják oldani az ápolását.
Ezzel a jó hírrel tér haza, elmeséli mindenkinek a gyülekezetben, mit hallott a kórházban az orvostól, hogy Sárika felépül, csak ápolásra szorul még egy ideig, amíg megerősödik.
— Mióta is vagyok a vendégük? — kérdi az ápolónőt egyik reggel Sárika.
— Két hónapja — válaszolja kedvesen, megsimogatva az arcát — megyek, szólok a tiszteletes úrnak, itt vár az ajtóban, hogy felébredt.
— Isten áldja, Sárika — köszönti a pap —, végre hazajöhet, egyeztettem az orvosával.
— Jaj, olyan rosszat álmodtam — kezd el sírni.
— Ne gondoljon többet semmi rosszra, csak álom volt.
— Ugye nem vágtam le Lajosom gombjait?
— Á! Dehogy!
Másnap előkészítik a hazamenetelre. A gyülekezet asszonyai elvállalják az ápolását.
Még, ha járni nem is tud, de ülni már megtanította a gyógytornásza. Picit még szédül, a bal kezével segíti az ápolót, amint felsegíti az ágyból és átteszi a székbe, majd szorongó szívvel hagyja, hogy kitolják a folyósora. Odakint többen is várják, ölelik, puszilják. Behunyja a szemét.
— Rosszul van? — kérdi aggódva az ápolónő.
— Nem, csak boldog vagyok — mondja halkan, de bizony újra hallja azt a pokoli dübögést, táncol a pap, táncol a papné…
Lassan sikerül kinyitnia szemét, s csodák-csodája otthon találja magát hálószobájában, a saját ágyában. Megtapogatja maga mellett az üresen hagyott helyet, s ott is vetett ágyat észlel. Otthon van, talán Lajos sem halt meg, csak kiment a fürdőszobába?
— Hol vagy? — kérdi ösztönösen, mire az egyik asszonytársa hajol felé.
— Itthon, Sárikám.
— Lajos? Hol vagy, Lajcsikám? Az ingjeid! — s nyugtalanul hánykolódik. Az asszony simogatja, próbálja enyhíteni gyötrelmeit, de ő csak nem bír megbékélni.
— Lajcsikám! Ne haragudj, visszavarrom mind…
— Mit varrsz vissza, Sárikám? — kérdi az asszony, miközben elerednek könnyei.
— A gombok… az ingek… Lajosom…
Az asszony gyorsan kinyitja a szekrény ajtaját:
— Nézd, Sárikám! Itt vannak az ingek!
— A gombok…— nyögi ki ismét.
— Itt vannak mind — mondja, majd megmutatja az ingeket egyenként. Kiveszi, odaviszi, Sárika végighúzza mindegyiken az épen maradt kezét, megsimogatja őket, megfogdossa a gombokat. Megnyugszik.
— Lajos… Lajcsikám — nyöszörgi, s békésen hajtja rá fejét a mellé helyezett ünneplő fehér ingre. Bal kezével görcsösen markolja a mandzsetta szép, csontszínű gombját. Egy idő után kénytelen az engedni, a markába csúszik.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.13. @ 18:03 :: Dezső Ilona Anna
