Aranylóan süt a nap a kisváros feletti domboldalon. A május végi meleg izzó gömbként ül a szőlőtőkékre, álmosan dúdolja dalát párjának egy pacsirta. A lankásabb részen imitt-amott kivillan egy-egy kamaszgyerek feje az irtásból kinőtt bokrok tövéből. A felhő is megmosolyogja őket, olyan komolyan bujkálnak egymás elől, ilyenre még ő sem lenne képes, pedig hej, de sokszor rákényszerülne. Majd hangos zsivaj, már megint lelőttek valakit, épp számháborút játszik egy csapat kamaszgyerek.
— Megvagy! Ki vagy lőve! — kiabálja az egyik nagyhangú fiú.
— Miért mindig én? — kérdi durcásan, majd feláll a bokor mögül az első vesztes.
Hogyan láthatta meg épp őt, amikor barnakockás nadrágjával szinte beleolvadt a tájba? Haja lófarokba kötve, nyurga kislány, az épp formálódó nőiességét titkolandó görnyedt háttal.
— Ipiapacs, te is megvagy — kiabálja vissza, teljesen feleslegesen.
— Fogócskát játszunk… lelősz, vagy lelőlek — kacarászik vidáman az iménti fiú, aki nem átallja meghúzni mellette elszaladva még a copfját is.
— Sosem férsz a bőrödben? — siránkozik a kislány sértődötten. Már indulna is hazafelé, ám ekkor feláll másik két gyerek is és elkezdik kérlelni:
— Na, ne már, minek sértődsz meg?
Picit még kéreti magát, majd leül, és türelmesen kivárja, míg a többiek kijátsszák magukat. Kezébe vesz egy virágot, amitől elborítja szemét a könny, megsajnálja, hiszen azzal, hogy leszakította, elvette az életét. Nem unatkozik, épp egy hangyával játszik, ott cirógatja az a bokáját, ahol már alaposan csupaszon maradt a rég kinőtt nadrágjából.
— Vége van? — kérdi a közeledő csapatot, vannak vagy húszan, vegyesen lányok, fiúk — most merre megyünk? Nekem még van több mint másfél órám, hatig maradhatok, holnapra nem kell tanulni.
— Jó neked — válaszolja egy ducibb gyerek —, nekem már rég otthon van a helyem — és el is indul gyors léptekkel a dombtető irányába.
— Menjünk, lopjunk cseresznyét — ötli ki az egyik cserfesebb kislány.
— Lopni? — hurrognak többen is, majd csak megbeszélik, hogy a nem messze lévő szőlőskertben épp érik az egyik korai, ropogós fajtájú.
Pici ellenkezés, végül elindulnak. Se szeri, se száma a sok aprócska történetnek, s bár egy osztályba járnak, mégsem fogy el a téma, még így délutánra sem. Alaposan összenőttek, óvodás koruktól fogva együtt vannak. Kis egyezkedés még útközben is, félnek, nem voltak lopni még sohasem. Ahogy közelednek, még kevésbé akaródzik más cseresznyefáját megdézsmálni. Egyre többen ellenzik a dolgot.
— Mi lesz, ha megfog a csősz? — kérdi az egyik szeplős orrú fiú.
— Agyonvernek otthon, ha ezt megtudják… — sopánkodik egy másik legényke.
— Te már megint rinyálsz? — kacarászik a mosolygós, aranyos arcú ötletgazda. — Mindig így van, nagy a szájatok, de ha egyszer tényleg véghez akarunk vinni valamit, folyton találtok kifogást.
— Ki? Én? — háborodik fel az imént még aggodalmaskodó — mit képzelsz, érek én annyit, mint te!
A korábbi párbeszédet követően, senki sem mer ellenkezni, bátorságot tettetve haladnak a szőlőskert széléig. Ott megtorpannak, körülnéznek, nincs-e csősz a közelben, nem húzódott-e meg a présház árnyékában, majd tanácsot ülnek, hogyan lehetne az amúgy csak kapával kijelölt mezsgyén túljutni, és bemenni a cseresznyefáig úgy, hogy ne maradjon nyomuk.
— Azt nem mondtad, hogy közepében van a fa! — méltatlankodik egy kislány.
— Már nem emlékeztem pontosan — sutyorog az észosztó, majd leguggol, és szinte négykézláb sunnyog befelé a fa közelébe megnézni, őrzik-e, avagy sem. A többiek leülnek a kerten kívül a gyepre, onnan nézik a felderítőútra indult társukat.
— Gyertek, nincs itt senki — szól kis idő elteltével —, de cseresznye sincsen, már leszedték. — Erre mindenki megkönnyebbül.
— Nekünk még van cseresznyénk — szólja el magát a kislány, akit mindjárt elsőnek ejtettek ki a játékból —, de csak akkor mehetünk oda, ha nem zabáljuk le az egészet, mert holnapra hívta össze anyukám a szüretelőket.
Több se kell a népes társaságnak, azonnal elindulnak át a másik dombra. Jól ismerik a járást, ott van a kislány nagyszüleinek a szőlőskertje. Sokszor játszottak már arrafelé, ráadásul minden évben megengedik nekik, hogy leszedjék és megegyék az ott termő mandulát. Ritka gyümölcsnek számít ezen a palás tájon, mégsem sajnálják a gyerekektől, van mogyoró és dió elég, nem tartják túlzottan fontos alapanyagnak a süteményekhez sem. Az úton végig kérleli őket a kislány, nehogy mind megegyék, nehogy összetapossák a tőkéket, mert ki fog kapni miatta.
Már messziről látni a hatalmasra nőtt, öreg fát, talán nincs is termetesebb az egész hegyoldalban. Ahogy észlelik piros gyöngysorát, elkezdenek futni, keresztül a szőlőskerten, nem törődve a tőkékkel, másznak fel a fára mind, ahányan csak feltérnek rá, szinte ostrom alá véve az öreg matuzsálemet. Mint a sáskák, úgy csüngnek róla, fél órán belül csak kopasz ágai virítnak, még a leveleket is letépdelik mind. Majd, amilyen gyorsan érkeztek, úgy szélednek széjjel.
— Most itt hagytok? Mit mondok otthon? Nem erről volt szó… — méltatlankodik szipogva a copfos kislány, de már mindhiába, ami megtörtént, az megtörtént.
Egy ideig még ott sír a megkopaszított fa alatt, majd megszégyenülve hazamegy. Besomfordál a konyhába, a sparhelt melletti hokedlin előkészítve a kis lavór, a tűzhely szélén fazékban forr a víz. Megtisztálkodik, úgy megy be a szobába. Szülei épp tévéznek, édesapja sem régen érhetett haza, csak úgy utcai ruhában dőlt végig a kanapén. Édesanyja az esti horgolásával van elfoglalva. Amint meglátják, kitör a hangzavar, jócskán elkésett, majdnem besötétedett, mire hazaért.
— Büntetésből, holnap nem jöhetsz velünk szüretelni! — mondja ellenkezést nem tűrő hangon édesapja.
Nem meri elmondani a történteket, a hangulat amúgy is parázs, rosszat tett, elkésett, eljátszotta az adott szavát. Ha most még azt is elmondaná, hogy egyetlen szem cseresznyét sem hagytak a fán, akkor egészen biztos, hogy magára haragítaná a családját.
— Kik jönnek? — kérdi meg bátortalanul, de miután válasz nem érkezik, szemlesütve vonul át a hálószobába. Még mindig a szüleivel együtt alszik, a franciaágy végében elhelyezett régimódi hencseren. Átöltözik pizsamába, gyorsan lefekszik, nehogy beszélgetésre kerüljön sor az esti film befejeztével. Még szipog egyet-kettőt, elalszik. Reggel arra ébred, hogy egyedül maradt a házban, a többiek elmentek cseresznyét szüretelni.
Szégyenében legszívesebben a föld alá bújna, elképzelni sem tudja, mi lesz a furcsa tegnapi kalandnak a vége. Étvágytalanul, inkább csak megszokásból majszolja el a konyhaasztalon hagyott vajas kenyeret teával, majd kimegy a lépcsőre, leül és várja, hogy megérkezzenek a hoppon maradt szüretelők. Nem sokáig várakozik, alig ül ki, máris jönnek hatalmas hanggal, nevetéssel, már az utca sarkától hallatszanak adomáik. A falnak dőlve, úgy összekuporodik a felső lépcsőfokon, mint egy aprócska pók. Minél közelebbről hallatszik a beszéd, annál kisebbre zsugorodik, míg félelme ezzel fordított arányban egyre nagyobbra nő.
— Te piszok! — mondja az elsőként belépő nagyanyja, olyan jóízűen nevet, mit nevet, szinte fuldoklik a kacagástól.
— Nos, kisasszony? — kérdi komoly arcot mímelve édesapja. — Nem akarsz elmesélni valamit?
Felhúzott szemöldökkel vár. Jönnek sorban befelé a nagymamája testvérei is, mindegyik a derültségtől alaposan kivörösödött arccal. Nyoma sincsen a haragnak. Lassan körülállják a lépcsőn ülő kislányt, szinte egyszerre kezdik el faggatni. Egy idő után úgy piheg, mint a sarokba szorított kisegér. Megszeppenve nézi a rokonok áradatát, nem bír megszólalni. Jaj, most miből készítik el a cseresznyés rétest?
Minden évben egyszer megsütik, amikor a hólyagos cseresznye érik. Minden évben kosarakkal karjukon igyekszik a sok rokon fel a hegyre, leszedni a mézédes gyümölcsöt. Kihurcolkodnak egy teljes konyhával, viszik a város legnagyobb rézüstjét, fát hátizsákban, edényeket, étkészletet, abroszokat, kenyeret bőséggel, mindenféle nyersanyagot, fűszert, húst, vödörben zöldséget. Míg a sok szorgos kéz a cseresznyét szedi, édesanyja megfőzi a domb aljában a nagyüstre való gulyáslevest. A hozzá illő pogácsát már napokkal előtte meg szokta sütni. Minden évben ez az első közös ünnepük, így ki nem hagynák. Összetartó nagycsalád az apai nagyanyjáé, sokan vannak testvérek, kora gyermekkorúktól árván nőttek fel, a nagyanyját tekintik édesanyjuknak, mert ő a legidősebb köztük. Az édesanyja családja ettől sokkal szerényebb számú, egyetlen testvére feleségével, kislányaival és a nagyszülők. Legközelebb akkor gyűlnek ilyen szép számmal össze, amikor a szilva érik, a völgyben található gyümölcsöskertben, esetleg még egyszer a nyár folyamán, bár az nem minden évben jön össze, amikor szintén megfőznek egy ekkora adag gulyást a Körös partján, a családi fürdőzés alkalmával. A hatalmas üstben fél hízó is el képes tűnni, mégsem szokott maradni belőle falatnyi maradék sem másnapra. Utána már csak ősszel gyűlnek így össze a szőlőszüretkor, majd zárva az esztendőt karácsony előtt, a disznótorban.
— Na, asszony — mosolyogja el magát az imént még szigorúságot tettető ember —, menj, tedd oda azt a levest, mert még éhen halunk! Itt ma már csak egy fogás lesz, a desszert sütése elmarad, a kisasszonyka barátaival nagy egyetértésben, tegnap megette a főszereplőt.
Hatalmas hahotába törnek ki, akkora a derültség, mint még soha, mesélik gyerekkori emlékeiket, szinte mindenkivel történt hasonló csíny. Odabent előkerül a lakodalmas nagyfazék, most kivételesen nem üstben fognak főzni, de ez láthatóan nem okoz különösebb gondot, jól érzik magukat, egyre ízesebb történetekre ered meg a nyelvük a tavaly termett, hegynek nedűjétől. Csak a kislány nem mer bemenni. Meg sem mozdul.
— Hát te? — kérdi az egyik, már férfikorba cseperedett unokatestvére.
— Lebőgtem — válaszolja alig hallható hangon —, csak azt nem tudom, ki mondta el apunak, hogy én voltam.
— Na, mit gondoltál, ki? A csősz. Látott benneteket, amint más kertjéből akartatok lopni, jót mulatott rajtatok. Azt is látta, hogy átmentek a nagyanyádék szőlejébe, ment is utánatok, de mire odaért, már csupasz volt a fa. Ma reggel, amikor meglátta, hogy hányan igyekszünk fel a hegyre, szólt apádnak, hogy ne vejük feleslegesen a lábunkat, mert már nincsen miért.
— Nem is voltatok fent? — kérdi szemét kerekítve a kislány.
— De, felmentünk és rendbe raktuk az összetaposott tőkéket. Hatalmas csatát vívhattatok azért a kis cseresznyéért. Hányan voltatok, egy egész hadsereg?
— Igen. Számháborúzni voltunk, csak túl hamar kiestem…
A konyhában jókora hangzavarban megfőzik a gulyáslevest. Bedagasztanak egy szakajtókosárra való kalácsot, kifűtik az eresz alatt lévő kemencét, estig ráér majd megsülni. Igaz, hogy rétes volt betervezve, de azért a kalács sem akármilyen csemege!
Legutóbbi módosítás: 2015.03.09. @ 13:14 :: Dezső Ilona Anna
