Talán nem is kell messze mennem akkor,
talán közel járnak mind, akik várnak,
ha elhagyom majd ezt a kihűlő,
földi házat, ahova beragyogott
a napfény egykoron,
hajnalban rigó dalolt a bokrokon,
nevetett az égen a napsugár,
a felhőkön átragyogott a múlhatatlan nyár,
és szenvedélyt dúdolt a rádió,
szerelmet hirdettem én is, kéken csillogót,
tenger-illatút, felhőtlen-boldogot,
de zord lett a kéklő tenger, hulláma tarajos,
és hidegen tekint le rám a hold, fakóbbak
az arany-csillagok, a nyári nap is olykor
haragos, az égboltra dermedtek
halott mosolyok, előre mentek mindazok,
akik velem voltak egykor boldogok,
és hiába várják a maradók,
hogy örömteli rímeket dalolok,
már közel járnak mind, akik várnak,
talán nem is kell messze mennem akkor,
ha elhagyom majd végleg ezt a kihűlő,
földi házat, ahova beragyogott
a napfény egykoron…
