„Majd megérkezel az alkonyatban”
és én várlak ahogy vártalak
az első pillanattól már akkor
amikor még sohasem láttalak
csak elképzeltelek: megidéztelek
csukott szemeim mögött
láttam ahogy valami állandósult
félhomályban felém imbolyogsz
lassan akár az árnyék és minden
alkalommal mintha hatalmas sűrű
ködgomolyag állta volna az utadat
amely szinte megszilárdult előtted
talán rést kellett volna vágnod rajta
hogy egyre közelebb érj hozzám
és én végre megérinthesselek
akkor még nem tudtam hogy éppen
felém indultál csak éreztem valami különöset:
valami reményteli meghitt benső békét
ami arra ösztökélt hogy kezdjelek el várni téged
aki kezdetben csupán az álmaimban léteztél
és mire megpillanthattam volna elképzelt arcodat
már hiába nyúltam feléd: eltűntél hirtelen
belevesztél abba a gomolygó sűrű
áthatolhatatlan álombéli ködbe és
– ahogyan néha valóságos életünk burka is –
mintha kilyukadt volna
a helyeden üresség tátongott
semmivé foszlottál
ám én nem adtam föl soha: újra és újra
megteremtettelek magamnak
magamban
újra és újra elképzeltem a lépteidet
az érintésedet a mosolyodat és várni kezdtelek
és ez tart ma is tart túl az időtlenségen
ott állsz az idők végezetéig ahová
a képzeletem teremtett és hiába
hogy közben emberöltők telnek el
én egyre csak várom hogy végül
valósággá váljon az az örökkévaló álom
amelyben elindulsz felém és egyszer
„majd megérkezel az alkonyatban”
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Gősi Vali
