— Mária örömére — a panzióból. Jó minőségű, de nem teljesen új darabokból álló kevéske ruhatárát mostanában vásárolta. Egy turkálóban vett, piros utazótáskába pakolta, mely jobb napjaiban talán ragyogó piros lehetett, de most pont olyan volt, mint új gazdája. Minőségre jónak látszik, de nem kifogástalan cucc. Kicsit kopott, kicsit fakó.
Nem kellett csengetnie, mert tegnap megkapta Máriától a kulcsot, kinyitotta a kaput, és finoman megnyomta a csengőt. Gondolta, míg nem szokta meg a kedves asszony, hogy idegen is lábatlankodik a lakásában, addig bizony jelezni fogja egy apró csengőhanggal, ha megérkezik. Nyugodt léptekkel ment a bejárathoz, ahol Mária várta mosolyogva.
Szeretettel fogadta, csinos fehér kötény volt elé kötve és mondta:
— Pakolja le a cuccát kedveském, ma az én vendégem. El sem hiszi, mennyire örülök magának. Főztem ebédet, sütöttem egy kis süteményt is. Ez egy ismerkedési ebéd. Eddig csak én beszéltem, ó, én azt nagyon tudok, még a virágaimmal is beszélgetek. De látja, már megint csak fecsegek, pedig ma a maga hangját akarom hallani.
Miután lerakta szobájában a bőröndöt, levette kabátját és a csizmát, sietett vissza.
— Már itt is vagyok! Kedves Mária, nagyon örülök, hogy elsőnek értem az otthonába, hogy nekem sikerült először megtalálni a hirdetését. Elmondom, ki vagyok, mi történt velem, de lehet, hogy akkor nem fog nekem ennyire örülni.
Az idős nő egy pillanatra meglepődött, de a következőben már átölelte a fiatalabb nőt és azt mondta,
— Érzem én, hogy van titka, de tudom, nem lehet semmi olyan bűne, amiért nekem félnem kellene. Maga, kedves Lia sokat szenvedett. Ez magára van írva, az én szememet nem lehet becsapni. De ígérem, szóhoz hagyom jutni. Most megebédelünk, és a kávé után beszélgetünk. Most menjünk az ebédlőbe!
A tágas ebédlő a konyhával egy légtérben, három lépcsőszinttel magasabban volt, kellemes hangulatot teremtve. A konya modern, szépen berendezett, ami egy háztartásban szükséges lehet, itt minden megvolt. Lia a szemét gyönyörködtette. Nyílt egy helyiség a konyhából, ajtaja nyitva és egy kellemes kis fürdőszoba és mosókonyha tárta fel ízléses berendezéseit. Az ebédlő nagyon szép faragott román bútorral volt berendezve. Hatalmas ebédlőasztal a két vége finoman lekerekítve, kényelmes párnázott, egyenes hátú, faragott székekkel és egy paddal egészült ki. Nagy napokat láthatott egykoron a tizenkét személyes nagy asztal. A tálalószekrényben átsejlettek a szép porcelán készletek. Lia felmérte és elismerően gratulált.
— Nagyon szépen lakik, kedves Mária, máris agyon jól érzem magam az otthonában.
— Én meg kedveském azt szeretném, ha ez az érzése meg is maradna. Ez az én helyem… — mutatott az asztal bal vége melletti székre az asszony. — Ez van a legközelebb a birodalmamhoz — széles mozdulattal mutatott a tálalóra, vagy a konyhára, a mozdulatból nem derült ki. Majd a szekrényhez lépett és egy pillanat alatt elővett egy tálcát, minden, ami kellett, rá volt készítve. — Válasszon, magának egy helyet, ahol szívesen ülne, oda teszem a terítéket. Amíg a férjem élt, addig mások voltak a szokások, de mindig az élőkhöz kell igazodni. Az én drága Károlyom áldott jó ember volt, de én magamra maradtam, változtatnom kellett azokon a szokásokon, ami akkor voltak, míg ő volt a ház ura. Az ott az asztal végén az újságtartó mellett, az volt az ő helye. Akkor a hosszú résznél jobbról ültem én. De amióta egyedül maradtam ez lett a helyem, mert magamnak nem kell a tálaló kocsi, elég nekem a tálca, néha azt a luxust is megengedem magamnak, hogy a nappaliban terítsek.
Lia az asztal jobb végén, Máriával szemben foglalt helyet, így mindketten a lépcsőhöz közel, egymással szemben voltak. Máriának tetszett az asszony szerénysége, ahogy azt a helyet választotta. Az ő köreiben ez is a jellemről árulkodik. A terítékeket pillanatokon belül felrakta, az ebédet az asztalra tette, és kérte, hogy szedjen, marhahúsleves van, meg pároltborsó bébi répával, és sajttal töltött borjúszelet.
— Remélem eltaláltam az ízlését? — mondta mosolygósan Mária. — Ugye megkérdezhetem, étkezés előtt kér egy kis étvágygerjesztőt? Én már nem kívánom, talán a korom miatt, de magácska még fiatal.
— Én nem szoktam rövid italt fogyasztani, a kardiológusom is csak egy deci vörösbort írt elő a vasárnapokra, de azt is sokszor kihagyom. Valahogy a szervezetem nem igényli az alkoholt.
— Akkor, jó étvágyat, kedves!
Az ebéd kifogástalan volt, utána ásványvizet ittak és sajtkrémmel töltött papucs volt a desszert. Nagyon finom leveles tészta. Majd a kávét a nappaliban fogyasztották, és apró sajtos pogácsát is ettek utána. Lia úgy döntött, mindent elmond őszintén Máriának, de csak érintőlegesen, nagyvonalakban. Így is majdnem besötétedett mire története végére ért. Az idősebb nő hagyta beszélni. Beszélt a szökéséről, pár szóban a miérteket is felelevenítette, beszélt a fiáról, az unokájáról. És beszélt gondjáról is, az óhajáról, hogy végleg megszabadulhasson a férjétől. Mária ekkor szólt először közbe, újra megemlítette Dénes doktorurat, vegye úgy, mintha már a válásán is jóformán túljutott volna.
— Én nem vagyok ennyire optimista, mert ismerem a férjemet, tudom, ő mindenáron meg akar találni, és visszaerőszakolni az előző életembe. Ez nyomaszt, ez nem hagy megnyugodni. Nem kell nekem onnan semmi, csak szabaduljak meg! Minden maradhat Gézáé, boldoguljon, ahogy tud — mondta szomorúan Lia.
— Talán ezt majd az ügyvéddel megbeszélik, és tudom, hogy tisztességesen fogja az ügyet, törvényes keretek között megoldani. Soha ne az igazságot keresse, mindig fogadja el a törvényes utat. Tudja kedvesem, igazság az nagyon sok van. Mindenkinek megvan a magáé, mert az igazság az maga a káosz. Ugye most én meghallgattam magácskát, elmondta a maga igazságát, amiben én nem kételkedem, de ha a férjét hallgatnám meg, akkor az ő igazságát kellene elfogadnom, mert az ő szempontjából is van egy általa vélt igazság. Az az igazság már más arcot mutat. Ezért kell a törvényt elfogadni, és betartani, mert az többé-kevésbé mindenkire egyformán vonatkozik. Az is igaz, azt nem mindenki tartja igazságosnak. Igazságot nem lehet szolgáltatni, csak törvényt. Az pedig „csak fél igazság” mert azt a vesztesnek is el kell fogadnia. Tehát nem vagyok meggyőződve arról, hogy magának a szabadságát a vagyona értékével kell megvásárolni, magának jár a független elnyomásnélküli élet. Maga egy bántalmazott nő, egy olyan teremtés, akit családi erőszak tett tönkre. Na, hát ide kell Dénes Laci, ő tudni fogja, mi jár magának és mi a férjének.
Lia csak nézett Máriára, nem értette, hogy ez az idős asszony, hogyan tudott ilyen hevesen, egy szuszra elmondani egy ilyen védőbeszédet. Nem is igazán tudta a szenvedélyes szavakat felfogni, de nagyon meglepte. Kérdezte, mit dolgozott, amíg aktív volt.
— Persze, persze, mi most ismerkedünk. Én még ötvenöt éves koromban mentem nyugdíjba és a férjem és Dénes Laci ügyvédi irodájának voltam az irodavezetője. Innen van az emberismeretem. Nem akarom megijeszteni, de nem csak a hangját kell hallani a beszélgetőtársnak, hanem a testbeszédét is. A tekintetét, az nagyon sokat elárul. Előttem minden ember egy-egy nyitott könyv. Ilyen Laci is. Tud olvasni az emberekben. Nem fogja magát cserbenhagyni. S ne feledje, magának jár a szabadsága. Lehet, hogy nagyon szerette a férjét, de ez nem a maga hibájából változott meg, a körülmények hozták, és maga nagyon engedékeny volt, talán pont az a szeretet, amit csak maga adott és cserébe nem szeretetet kapott, hanem bizony Liácska, magát a férje a kezdetektől kihasználta. Én úgy látom, hogy maga inkább egy összkomfortos anyja és szeretője volt a férjének, mint társa és felesége. Kérem, ne döbbenjen meg ezen, én nem bántani akarom, csak felnyitni a szemét, hogy lásson is, ne csak nézzen. Most beszéljünk másról, mert látom nagyon sok volt ez magának a mai napra. Azért ugye nem gondolta meg magát? — kérdezte, mert észrevette, hogy Lia szabályosan lelóg a székről, olyan testhelyzetben kuporog a szék sarkán, mint aki azonnal fel akar ugrani.
Lia kicsit tényleg megijedt, mert nem volt tudatában annak, hogy ennyi mindent elárult magáról. Most kezdte igazán felfogni, amit Mária mondott. Valahol a lelke mélyén nem akarta elhinni, hogy őt egész életében kihasználta a férje. Hagyta magát kihasználni, és még csak észre sem vette! Igaz az utóbbi időben már rádöbbent, de hogy az első perctől? Hagyta magát becsapni, zsarolni és olyan dolgokra kényszeríteni, amihez nem volt semmi hajlandósága. Azt hitte magáról, hogy ő az erős, ő bírja jobban a terheket.
Ezt a frissen hallott önmegismertető leckét nagyon át kell rágnia. Fel kell dolgoznia.
— A finom ebéd után, azt hiszem, mást is meg kell emésztenem —, mondta és elköszönt, hogy a szobájában kipakolja a ruháit.
Mária látta rajta, hogy hajszál választja el a sírástól, megsajnálta és marasztalta.
— Jöjjön vissza és hallgassunk valami kedves zenét, majd később kipakol. Ne ilyen szomorúan menjen el. Ezután már csak jobb jöhet, tudom, mától gyógyulni fog. Na, gyerünk! Mégis hozok valamit, ami kicsit feldob bennünket, mert nézzen ki, már március van és esik a hó!
Mindketten az ablakhoz álltak és nézték, amint kint a hideg utcán nagy pelyhekben hull a hó.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Győri Irén
