Irlanda Máté : Kapcsolat

Nyomtatás

Micsoda csönd, ha itt vagy, pedig
most jöttél csak, és eddig zúgtak a lombok kintről, meg bent is a gépek,
egy ember az utcán, épp kiabált.
S most, csak csönd van.
Csak csönd van. Csak pokoli csönd, és semmi más.
Még a szívem se hallom.
Pedig érzem, ahogy kalapál.
Elfordulsz. A fénybe sétálsz halkan, megremeg feszülő
vállad,
– levegő be, levegő ki, nem sír-
szinte hallom, hogy suttogod.
Szinte hallom, hogy suttogja magában.
De engem nem hat meg, annál jobban fáj,
a békejobbomra felkínált, hát.
Hát állok csak szótlan, és te is csak állsz.
A szobában csendben szikráznak
a tegnapi harag villámai, egy-egy néha kisül.
Miért én mondjam ki először?
Tudom, hogy tudja, hogy ha kimondaná, akkor én is,
szinte vele egyszerre, hogy úgy tűnjön, mintha én akartam volna
hamarabb mondani, csak pont nem sikerült.
Tudom, hogy tudja. Tudja, hogy tudom.
Ismer. Ismerem.
Ismerlek. Én bírom tovább, én nyerek majd,
mert játék az egész.
Mert nekem, az egész játék
Csak senki ne vegyen komolyan kérem,
akkor nekem sem kell semmit komolyan vennem.
Csak senki ne vegye komolyan kérem,
akkor nekem sem kell semmi komolyat bevennem
levés ellen, maradhatnak a majdnem elviselhetetlen,
könnyű dolgok, mint a lét,
ami most, csak egyre elviselhetetlenebbül csöndesebb.
Pedig ha szólnék,
elmondanám, mid vagyok, mid nem,
és lennék én hamvad is, lennék az árnyékod, csak,
csak csönd nem.
Hát csak egy szót adj már, egy szót adj már, adj már egy szót!
– Sajná..- kezded
– Bocsánat! – vágok gyorsan közbe…
Te boldogon zokogsz.
Megölelsz, megölellek.

Valójában ő nyert,
mert csak én játszom.
Így mindig veszítek.
Én, mindig veszítek.