A balta suhogott a szélben, s mire az égre emeltem volna a tekintetemet, a kínzó fájdalom belehasított a törzsembe. A pillanat töredéke alatt szétáradt ez a borzalmas kín, és átjárta egész testemet. Üvöltöttem, zokogtam s kiáltottam Istenemnek, hogy maradjon velem, de elvesztettem az eszméletemet. Mire újra magamhoz tértem, újabb csapást éreztem testemen, de meglepődve tapasztaltam, hogy törzsem egy részét már alig éreztem. A többi részen a fájdalom még elviselhetetlenebb volt, mint azelőtt, s éreztem, elhagy az összes erőm. Megsárgult leveleimet képtelen voltam tartani, s ők gyengék voltak ahhoz, hogy elég erősen kapaszkodjanak belém, így sorra hulltak mellettem a porba. A törzsem reccsent egy nagyot, ágaim megremegtek, majd hulla fáradtan még éreztem, ahogyan a földnek csapódik a testem. Akkor, abban a pillanatban még nem láttam az értelmét annak, hogy miért is kell meghalnom.
Ekkor még nem tudtam, hogy valójában mire is lettem teremtve.
Nem gondoltam az embert ekkor brutális, veszedelmes, szívtelen lénynek. Egyszerűen tudtam, hogy ez a sorsom. Ez minden társam sorsa. Megszületünk, növekedünk, majd egy szép napon meghalunk. Akad fa, mely szerencsésebben végzi nálam. Aki kihuny fájdalom és szenvedés nélkül. Engem kivágtak. Kivégzésem után nem tudtam, hová is fogok kerülni. Talán valamelyik ház tüzelőjeként végzem, esetleg pár évig még a kamrában hagynak, amíg kiszáradok, vagy netán készül belőlem valami kincs, melyet az ember őrizni és félteni fog. Nem tudhattam, de abban az egyben biztos voltam, hogy a lelkem jó helyre kerül.
Ekkor levágták a számukra lényegtelen és használhatatlan részeimet, és vágni, faragni kezdtek. Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog készülni belőlem. Mikor abbahagyták a munkát, láttam, ahogy néhány erősebb fiatalember közeledik felém. Felemeltek, és bevittek a városba. Mindig érdekelt, vajon milyen lehet a városban. Nem tudtam elképzelni sem azelőtt, milyen lehet máshol, az erdőn kívül. Rengeteg embert láttam ekkor. Sok, dühös embert, kik szitkozódtak, köpdöstek, és azt üvöltötték torkuk szakadtából, hogy „Keresztre vele!” „Feszítsd meg!”
Ebben a pillanatban értettem meg pontosan, mi értelme volt a halálomnak. Ekkor mérhetetlen hála és öröm töltött el. Ennél magasztosabb feladatot nem tudtam volna elképzelni. Nem haltam meg hiába. Nem tudom, Isten miért pont engem választott ki erre a megtisztelő, szent feladatra. Ekkor jöttem rá, hogy mi volt a célja az életemnek. E szent cél érdekében volt minden, ami velem történt. Én vagyok a kereszt, mely Isten Fiát hordozhatja.
Megérkeztünk, s a megtört, fájdalommal teli Jézus mellé helyeztek. Ő rám nézett, s én elpirultam. Visszanéztem Rá, de tudtam, nem érdemlem meg, hogy rám szegezze a tekintetét. Nem mondott semmit, de ebben a pillantásban benne volt minden, amiért én éltem. Most visszakaptam mindent, amit elveszítettem. Jézus átkarolt, s nekem nem volt más feladatom, mint fizikálisan megkönnyíteni Neki ezt a fájdalmas utat. Ő elindult velem, s vitt engem, pedig én szerettem volna Őt vinni. Vitt engem a hátán, s én szégyelltem magam. Azt a feladatot bízta rám az Atya, hogy segítsek Fia utolsó útját könnyebbé tenni, én pedig csak a kemény, durva, nehéz kereszt terhét akasztottam Rá. Ő elgyengült, elveszítette az erejét, s elesett velem. Elesett, s én nem tartottam meg testét. Ekkor egy asszony lépett Hozzá, hogy enyhítse szenvedését egy kendő segítségével, mellyel megtörülte arcát. Jézusnak volt ereje felállni és tovább haladni. Ezután elesett újra és újra. Egész életemben én támaszkodtam Rá, s most itt volt az alkalom, hogy megkönnyítsem Neki ezt az utat. De én gyenge voltam. Az emberiség összes bűnét hordozta, így nekem nem csak a testét kellett megtartanom. Ekkor egy igaz embert kényszerítettek Jézus mellé, hogy segítsen Neki vinni a súlyos keresztet, vagyis engem. Ekkor minden erőmet összeszedve megragadtam a bűnök egy részét, amennyit csak elbírtam, hátamra kaptam őket, kapaszkodtam Jézusba, hogy el ne essen, ahogy azt Cirenei Simon is tette és elindultunk hárman a Golgotára. Istenben bízva olyan erő töltött el engem, amilyet még sohasem tapasztaltam. Felvittük Jézust a hegy tetejére, s ott hozzám szegezték a testét. Nem tudom, hogyan vészelhet át egy ember ekkora kínt, de azt tudom, hogy hittel minden lehetséges. Jézusnak volt elég hite, s kibírta ezt a kínzó fájdalmat, majd ketten fölemelkedtünk Isten felé, a magasba. Én tartottam Őt, ahogyan csak tudtam. Jobban küzdöttem Érte, hogy könnyítsem a fájdalmait, mint bárki másért, vagy magamért tettem volna. Harcoltam a határaimmal és korlátaimmal, hogy amíg csak kell, segítsem Neki utolsó pillanatait.
Lehet, hogy csak egy súlyos kereszt voltam, mely Jézust még inkább a földre nyomta, de lehet, hogy segítettem Neki hordozni az emberiség bűneit, hogy könnyebb legyen Neki az utolsó útja. Én Vele voltam az utolsó pillanatig, engem átkarolt, míg erejéből tellett, s én átkaroltam Őt, mikor már minden ereje elhagyta.
Lehet, hogy csak fadarab voltam, de a kereszt, melyet belőlem faragtak, ott lóg minden hívő ember nyakában, hogy emlékezzenek rá, Jézus Krisztus megváltotta a világot, megváltott engem, és megváltott téged is.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.24. @ 11:04 :: Kovács Linda
