A három öregúrral minden reggel szoktam találkozni. Ők is kutyát sétáltatnak, s közben persze beszélgetnek. Biztos vagyok benne, hogy már régóta ezzel a szertartással indulnak a napjaik, szembetűnő az összhang közöttük.
— Good morning! — üdvözölnek szinte egyszerre.
— Good morning! — viszonzom köszönésüket, majd a pórázra kell figyelnem, nehogy a kutya a folyópartnak ezen a meredek részén magával rántson, egy kis vízi kaland kedvéért.
Valaki ismét közelít, a jól nevelt eb előtte halad, gumicsizmája, s vállára vetett horgászbotja illik a tájhoz. Mosolyogva köszön, majd rám nevetve valamit mond, amiből egy szót sem értek. Leplezve idegenségemet, értelmes arcot próbálok erőltetni magamra és én is nevetek. Szerencsémre lendületesen halad tovább. Kínos lett volna, ha megáll, s folytatni akarja a beszélgetést.
Ross-on-Wye egy csodaszép, igazi kis meseváros Angliában, közel a walesi határhoz. Dimbes-dombos, szinte nincs egyetlen olyan utcája sem, amelyik ne haladna felfelé, vagy lefelé, ami már önmagában kellemes hangulatot teremt. A templom is egy dombtetőn áll, kertjében temető, nincs elkerítve, szélén emberek sétálnak, teljes természetességgel. Folyó is kanyarog az idilli helyen. Partját gondozzák, nyírják a füvet, rendezgetik a bokrokat, virágokat, felújítják a pihenéshez kitett padokat, játszóteret. A domboldalt egy részen erdő borítja, ott, és a mezők szélénél égig érő fák, kerületük is igen tekintélyes. Még az emelkedő aljánál épített kőfalból is egész pipacsbokor piroslik, körülötte futónövények furakszanak gyökereikkel a köveket összetartó anyag közé. Több helyen petúniával, muskátlival, s más látványos csodával teleültetett csónak áll a zöldselyem füvön, ami szinte vonzza az ember kezét, hogy megsimítsa.
A folyópartra vezető utak közül a legkedveltebb egy teraszosan kialakított, ahol két lépcsősor rengeteg növényt fog közre. Ahogy a város közepétől néhány lépésre lévő parányi térre felérünk, mintha széthúzná valaki a láthatatlan égi függönyt, elénk tárul egy csodálatos táj, ameddig a szemünk ellát. Az előtérben a folyóhoz leereszkedő lankás utak, a víz két oldalának szélén zöldellő, buja növényzet, a túlsó parton elterülő réten legelésző tehenek, s távol egy forgalmas országút, amin apróknak látjuk a mozgó járműveket.
Minden csupa virág. Még a mellékutcát is óriási virágláda díszíti, a házak csöppnyi előkertje mindenütt gondozott, a kapuk felett, az ablakokból, az üzletek bejáratánál, vagy a cégér mellett virágzuhatagok függnek, a lámpaoszlopokon megannyi dús viráglabdákká formált, színes, vidám élet.
Két emeletesnél nincs magasabb ház. Itt a belvárosi részben mind-mind szorosan, egymáshoz simulva alkotnak sorokat, harmonikus képet adva. Némelyik több száz éves. Fehérre, vagy színesre festve, kicsiny ablakaikkal egy régi világba viszik el a bámészkodót. Valóban, mintha visszatérnénk a múlt századba, valami varázslatos érzés keríti hatalmába az embert. Reggel, ahogy érkeznek a régimódi kis üzletekhez a tulajdonosok, kulcsaikkal egyszerűen kinyitják az ajtót és belépnek biztonságos birodalmukba. Felrémlik a múlt idők szelleme. Sehol, egyetlen üzleten, lakáson sem lehet rácsot látni.
A központtól kicsit kijjebb haladva hagyományos, vöröstéglás házak sokaságát találjuk, szellősen elhelyezkedve. Rendezettek, környezetük zöld és még zöldebb, helyenként színes bokrokkal, ápolt növényekkel tarkítva. Béke, nyugalom, derű mindenütt és tisztaság. Hajnalonként az utcai takarítógép hangja ébreszt. Nincs szenny, kóbor állat, vagy más szomorú látvány.
Aki ebben a városban lakik, egész életében nyaral.
Lányomhoz és unokámhoz jöttem látogatóba, ötödik alkalommal vagyok itt, de mindig elvarázsol, messze visz otthonomtól ez a hely. Kétezer kilométeren, az Óperencián is túl.
Többször felmerült már bennünk, hogy maradjak kint, de ehhez ketté kellene tépni a szívemet. Angliában lányom és unokám, otthon a két fiam.
— Nyissunk magyar éttermet, vagy csak kifőzdét — veti fel megint lányom. — Kezdő vállalkozónak fél évig nem kell fizetnie sem járulékot, sem adót. Ha nem sikerül, meg tudja szüntetni a vállalkozást anélkül, hogy tartozása lenne. Lehetősége van kipróbálni magát.
— Tőke is kellene — említem meg.
— Hitelt is ad rögtön a bank — érvel lányom.
— Azért jobb lenne nem adóssággal indulni — magyarázom, ami mindkettőnk számára világos.
Időnként elgondolkozunk ezen a lehetőségen, de ahhoz előbb el kellene otthon adnom a házat.
Vásárlás közben az üzletekben sokszor megszólítanak. Az emberek barátságosak, kedvesek és végtelenül udvariasak egymással szemben. Az idős hölgy is, aki beszélni kezdett hozzám, miközben egy ruhát nézegettem. Mielőtt jobban belemelegedett volna vicces mondandójába, amit ápolt fogsorát megvillantva adott elő nekem, gyorsan lelomboztam.
— I can’t speak English (Nem tudok angolul) I’am sorry — kértem elnézését. A mosoly nem hervadt le arcáról, ugyanolyan lendülettel és jó kedvvel érdeklődött:
— Polska?
— No, I’am Hungarian.
Erre még jobban örült, s mindjárt diadalmasan felkiáltott: — Bukarest!
— No Bukarest, Budapest — javítottam ki a még mindig széles mosolyú őslakost.
— Á, Budapest — bólogatott, s próbált értelmes arcot vágni, de ez csak annyira sikerült neki, amennyire nekem sikerülhetett, mikor a folyóparton alkalmi beszélgetőpartnerem továbbállt.
A ruhát visszatéve elbúcsúztam és kijöttem az üzletből. Bámészkodtam a járdán, a széléhez kicsit közel. Erre egy autó megállt, s a vezető intett, hogy menjek át. Nem akartam, de a számomra szokatlan udvariasság hatására átlépdeltem a keskeny úton a szemközti járdára, majd mikor továbbhajtott, s már nem láthatta, visszamentem.
Bevásárlásból jövet, egy-egy szatyorral a kezemben szintén elkalandoztak gondolataim, s szép lassan gyalogoltam az úttesten. Mögöttem lépésben egy autó, mire nagy nehezen észbe kaptam és felmentem a járdára. Az autós megállt, mosolyogva, nevetve mondott valamit, én visszamosolyogtam, s ő szép lassan elhajtott.
Egy alkalommal a gyorsétteremben várakoztunk tálcáinkkal. Lányom került sorra, Szonjának olyan ételt rendelt, amiről kiderült, hogy nincs, mert elromlott a gép, amivel azt készítik. Kis fejtörésbe került, hogy a válogatós gyereknek milyen másik ennivalót kérjen. Néhány perce már biztosan feltartottuk a sort, szemem sarkából az utánam következő vendégre sandítottam, s meglepve láttam, hogy rezzenéstelen arccal áll. Elképzelhetetlen, hogy valaki a másikat sürgesse, zavarja, megjegyzést tegyen, pláne, hogy elé furakodjon.
Délután megint jó nagyot sétálunk. A kocsmának nevezett étterem előtt kert, rózsalugas, a tóparti útig a gyepen faasztalok paddal, kedélyes emberek, sört, üdítőt iszogatnak, beszélgetnek. Némelyikük kezében póráz, kutyája az asztal mellett, a fűben heverészik.
A folyón megszámlálhatatlan vadkacsa és hattyú úszkál. Az egyik vadkacsa mama nyolc pelyhes utódot gondoz, példamutató szorgalommal. A csöppségek figyelik minden mozdulatát, s már úgy siklanak a vízen, mint a nagyok.
Fejem felett sirályok, kevés galamb, sok varjú, s egyszer csak: fecskék! Csivitelnek, ezt nem lehet összetéveszteni más madárral, de kecses alakjukat sem. Évek óta nem láttam fecskéket otthon.
— Már ti is ideköltöztetek? — kérdem tőlük, de csak vidáman repkednek a levegőben, nem törődve semmivel.
Visszafelé látom is a fészkeket. Az egyik háztető alatt a falon több, sárból épített madárlakot fedezek fel. Amint észreveszem lakhelyüket, már meg is hallom, ahogy néhányan hazafelé szállnak.
A ház összesen két lakásból áll, az egyiket lányom bérli az első emeleten, felettük angolok laknak. A régiségbolt és a fogadóiroda között egy keskeny kis fa kapu a bejárat, alig észrevehető. Az utcai és a lakás ajtaján is egyetlen „zár” található, a kilincset helyettesítő, kívülről kulccsal nyitható, gomb alakú fogantyú. Este mégis biztonságban érzem magam. Ezt a nyugalmat jó lenne hazavinni.
Unokám lázasan jön haza a barátnőjétől, kiderül, hogy mandulagyulladást kapott. Még sohasem fordult vele elő, pont most, hogy itt vagyok. Igazából szerencse, mert az anyjának letelt a szabadság, reggel dolgozni megy. Aggódom, mikor kiderül, nincs otthon komolyabb összeg. Telefonon nyugtat meg, ha házhoz jön az orvos, akkor sem kerül semmibe. Sőt nagyon csodálkozna, ha pénzt akarnék adni neki. Itt sehol nincs hálapénz, borravaló. A gyereket telefonon felhívja a doktor úr, megkérdezi, mi a probléma, kivel van otthon, át tudunk-e menni az öt percre lévő rendelőbe? Éppen lement a láza, így vállaljuk, hogy átsétálunk hozzá. A váróban sokan ülnek, talán járvány van. Szonja bejelentkezik a recepción, pillanatokon belül kiírja nevét az elektromos kijelző, és azt, hogy hányas számú szobába kell menni. Egy hosszú folyosóra lépünk, ahol kétoldalt nyílnak az orvosok szobái. Az ötösbe kopogunk be. A vizsgálat nem tart sokáig, egyértelmű a diagnózis. Antibiotikumot kell kiváltani, receptet kapunk. — Mibe fog ez kerülni? — hüledezem. Kiderül, hogy bármilyen gyógyszer, amit felír az orvos, tizenhat éves korig teljesen ingyenes. A másik épületben lévő gyógyszertárban egy doboz lázcsillapítót is vásárolunk, ami fillérekbe kerül, átszámítva nincs száznyolcvan forint sem. Útközben találkozunk egy magyar fiatalasszonnyal, egy hónapja született kislánya. Gratulálok, megöleljük egymást, kérdem mi járatban? Terhesség alatt tönkrement fogait megy rendbe hozatni, meséli, mert a gyerek egyéves koráig egyetlen fontba sem kerül az édesanyáknak.
Utolsó nap mindig fojtogat a sírás. Mennék is, maradnék is. Éjjel álmatlanul forgolódom, töröm a fejem a megoldáson. Reggel a kutyus okos szemeivel várakozón néz, mikor veszem elő a pórázt? Jut idő egy utolsó sétára, így elindulunk a folyópartra.
A harmatcseppek milliónyi üveggyöngyként csillognak a fűszálakon, a napsugarak simogatják az arcomat, a kék ég is marasztal. Mégis, a fejem felett, magasan sereglő varjak nekem magyarul kárognak: — kár, kár, kár…
Másfél óra kocsival a birminghami repülőtér. Hosszan öleljük egymást. A gépen szinte az egész utat átalszom.
Mire felébredek, besötétedik. Itthon vagyok. A repülő ablakán kinézve apró fények, s messzebb, jól kivehetően, méretes, piros színű neonbetűkkel az angol tulajdonban lévő szupermarket neve. Az utasok közül sokan elnevetik magukat a groteszk megoldáson. Többségben angolok. Hova érkeztünk?
Nem nevetek, inkább fájlalom: — kár, kár, kár…
Legutóbbi módosítás: 2015.03.06. @ 13:11 :: Magyar Eszter
