A régen bezárt bányát mindenki elfelejtette. Egy pici, kerek tó is kialakult a felszínre törő vízből, mégsem lett népszerű. Körötte, a sárgahomokos, helyenként kavicsos talajon nem termett növény. Sehol egy árnyékot adó fa, egy kis kellemes zöld. Kopár, barátságtalan, s talán emiatt, magányos hely maradt. Lehet, hogy a két kilométerre lévő faluban élőknek, nem is nagyon járt a eszük strandoláson. Úsztak az árral szemben így is éppen eleget, a megélhetésért küzdöttek, tengernyi problémával, s keményen dolgoztak, hogy talpon maradjanak.
Zoltánt gyerekkorának szörnyű emléke hozta ide. A fiatal férfi új életet akart kezdeni, s úgy gondolta eljön, hogy végleg lezárhassa magában a múltat. Tizenkét éve is már, hogy falubeliek fogadták örökbe egy másik társát és őt az intézetből. Cimborája valóban családra talált, de neki csak bánatot hozott a változás. Nevelőapja ingyen munkaerőt látott benne, az állami támogatás általában a kocsmában végezte. Az egyre gyakoribbá váló italozásokból származó veszekedéseknek mindig a „lelenc” látta kárát. Az asszony válni akart. A férfi ígérgetett, de józan pillanataiban tett fogadkozásait sohasem tartotta be. Még egy és még egy esélyt kért feleségétől. Végül egy alkalommal mostohaapja meghívta családját, bementek hárman együtt a városba. Igyekezett kedvükben járni. Úgy látszott komolyan gondolja, hogy változtat addigi viselkedésén. Hazafelé azonban gonosz ötlete támadt.
Lekanyarodott az útról. A nő hiába vonta kérdőre, miért teszi, csak kajánul vigyorgott.
— Majd meglátod — vetette oda kurtán.
A bányánál állt meg a kocsival.
— Parancsoljon hölgyem! — nyitotta ki gúnyosan az ajtót az asszony felőli oldalon. — Kifelé! — ragadta meg a gyerek karját. — Úszóleckét fogunk venni, ahogy egy igazi családban szokás — bökte oda gorombán.
— Megőrültél?! — kiabálta az asszony, de a férfi nem tágított attól, hogy bezavarja a rettegő gyermeket a sejtelmesen, mély tóba. Igaza volt feleségének, aki útközben hazafelé megérezte rajta az alkohol szagát, s szóvá tette. Ekkor szabadult el a pokol.
Valahol egy óvatlan pillanatban ihatott, így ülve volán mögé.
— Mit csinálsz?! Megölöd azt a gyereket — kiabált tovább a nő.
— Kinek fog hiányozni? — röhögte a fiú arcába az alkoholgőzt. — Na egy-kettő vetkőzni! Szedd a lábad! Mi lesz már?! — sürgette a vonakodva vetkőző, szeme sarkából segítségért mostohaanyja felé pislogó gyereket. A nyomaték kedvéért, hátát lökve meg is lódította, muszáj volt elindulnia a pár méterre lévő víz felé. — Bal-jobb, bal-jobb, baljobb… — vezényelt az ittas mostoha.
Mikor már nedves lett a lába ujja, nevelőanyja odarohant, s elrángatta a víztől. Azóta sem tudta elfelejteni a rettegést, ami lebénította, gépies, néma léptei hosszú időn át lelkében döngtek. Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb…
Aznap este a rendőrség mentette ki felelőtlen nevelőszülei házából. Így került vissza a nevelőotthonba, amit már csak tizennyolcadik születésnapja után hagyhatott el.
Egy hét és minden más lesz. Régi barátjával elhatározták, hogy Angliába mennek.
Úgy gondolta — huszonhárom évesen, intézeti szerencsétlen múlttal, albérletről albérletre, most éppen az utcán —, mihez kezdjen? Menni kell! Valamit, bármit változtatni. Ennél, ahogyan évek óta élt, mióta elhagyta az „otthont”, a világon bárhol csak jobb lehet. Hallottak már szerencsésekről, akik kint dolgoztak, s néhány év után úgy jöttek haza, hogy tudtak venni egy kis lakást. Tanyán, kemény fizikai munkát végeztek, de megfizették őket. Nyelvtudás sem kellett hozzá.
Barátja nevelőszülei megengedték, hogy az indulás előtti hetet náluk tölthesse. Igyekezett a szállást és az ételt megszolgálni, megjavította a kerti csapot, legyalulta a bejárati ajtót, hogy be lehessen csukni. Talált elfoglaltságot bőven a ház körül. Gábor rendes, jó gyereke volt az öregeknek, de valahogy nem állt rá a keze az ilyen munkákra. Inkább elméleti dolgokban tűnt ki, az iskolában is mindig jeleskedett a tanulásban.
Megint elnézett a falu felé. Számára érthetetlen, különös érzés fogta el, ahogy hunyorogva próbálta szemével kivenni a mezőn túl a szélső házakat. Máris honvágyat érezne? Ugyan már, nincs őneki hazája, családja, otthona, nem tartozik sehová.
A réten a színes vadvirágok között sok-sok pipacs piroslott. Az élettel teli földön túl keskeny betonút jelezte a határt, másik oldalán már takaros kis házak sorakoztak. A kertekben több helyen veteményes segítette a család megélhetését, néhol fóliasátor is domborodott a hasznos kis növények fölött.
Az egyik udvaron csinos, szép arcú, fiatal nő teregette a kimosott ruhákat. Az ágyneműt a ház mögött, a gyümölcsfák között kifeszített szárítókötelekre tette, ott jobban elfértek. Akkor mehetett el a gyerek. Csak pár percre vette le róla a szemét. Mikor visszaért a lakásba, csöndben játszott, éppúgy, mint amikor kiment teregetni. Legalábbis azt hitte. A konyhában elkészítette a kisvonatos képet ábrázoló tányérkába a kicsi ebédjét. Gondolta, ideje megetetni, aztán lefekteti aludni. Igencsak meglepődött, mikor benézett a szobába. A kiságy előtti szőnyegen csak az egymásba illeszthető színes kockák, egy műanyag mentőautó és a kis plüss méhecske hevertek. Gazdájuk sehol. Ez lehetetlen! Szeme az ablakra tévedt, de az csukva volt. Összevissza szaladgált a lakásban, benézett mindenhova, ahová úgy gondolta, hogy beférhet a kisfiú. Aggodalma percről-percre fokozódott.
Rohant ki az udvarra, körbe a ház körül, fejét ide-oda kapkodta. Szíve egyre hevesebben vert, majd testén remegés lett úrrá. Mikor az udvaron sem találta, kiszaladt az utcára. A kapu csukva volt, de a gyerek kimehetett, ha akart, mert a kerítés lécei közül néhány hiányzott.
Szaladt át a szomszédba és kiabált:
— Magdi néni! Magdi néni! Ádám eltűnt. Nincs sehol. Sem bent a házban, sem az udvaron. Nem tetszett látni? — Az utolsó mondat csak egy szalmaszálba való kapaszkodásnak hangzott.
— Biztos megnézted jól? Nem bújt el valahová? — kérdezte az asszony, tőle telhetően igyekezve a kapuhoz, ahol Regina türelmetlenül várakozott.
— Mindenhol kerestem. Félek, hogy kiment a mezőre. Megyek utána, hátha utolérem. Nem mehetett messzire — csillant fel újra a remény hangjában.
— Mit csináljunk? — próbált gondolkozni Magdi néni. — Igyekezz, én addig szólok egy-két szomszédnak, segítsenek keresni. Ne félj! Megtaláljuk a gyereket. — Majd, miután Reginát egy pillanatra lebénította az izgalom, kicsit sürgetően, határozottan szólt rá: — Na, siess már utána, nehogy a bányába menjen! — Amint kiejtette a szavakat a száján, meg is bánta, látva a hatását. Ez a lehetőség a felzaklatott édesanyának nem is futott át az agyán, most viszont rémült arckifejezéssel rohant a bánya irányába.
Ahogy Zoltán nézelődött, egyszer csak egy kétéves körüli kisfiút pillantott meg. A kisgyerek lassan lépegetett a tó felé. Szemével rögtön a környéket leste, de nem látott senkit. „Hol marad már le az anyja, vagy az apja ennek a gyereknek?” — mérgelődött magában. —„Még belesétál a vízbe.” Csak nem jött senki, a gyerek pedig vészesen közeledett a veszélyes helyhez. Egyenesen arra vette az irányt. Nem hagyhatja! Mindjárt odaér. „Bal-jobb… bal-jobb… bal-jobb…”
Végre felocsúdott, odarohant, s a futástól zihálva kapta fel a kisfiút, szinte az utolsó pillanatban.
— Te meg hogy kerültél ide? — nézett a maszatos kis arcra, bár nyilván nem gondolta, hogy választ is kaphat. Védelmezően magához ölelte, s már kicsit megnyugodva szemügyre vette. A gyerek olyan fáradt volt, hogy meg sem ijedt az idegen arc láttán, nem ellenkezett. Hozzábújt megmentőjéhez, aki tanácstalanul nézett ismét körbe, de továbbra sem tűnt fel senki.
— Csak nem elcsavarogtál? — tette fel az újabb kérdést, választ azonban ismét nem kapott.
A kérdezett dundi karját a férfi nyaka köré fonva, fejét vállán pihentetve előbb szemeit csak le-lecsukta, majd mélyen elaludt.
Zoltán most már karján újdonsült kis barátjával pásztázta szemeivel az utat, a bánya környékét, de rajtuk kívül senki sem volt sehol.
— Mi ez az egész? Valaki szórakozik velem? Átkozott egy hely, nem kellett volna egyáltalán idejönnöm. — Agyában egymást kergették a gondolatok.
— Csak nem kitettek egy autóból, sorsodra hagyva? Erre igazán nem számítottam. Most mit kezdjek veled?
Erre a kérdésre saját maga is tudta a választ, be kell vinnie a faluba. Lehet, hogy valaki keresi a gyereket, ha pedig szándékosan hagyták sorsára, a rendőrségen kell bejelenteni.
Így hát megindult a kis „sózsákkal” a falu felé. Az út a kellemes tavaszi időben is hosszú sétának bizonyult. A kicsi karját azonban jólesett érezni, tudni, hogy szüksége van rá, az ő segítségére szorul. Talán félúton lehetett, mikor a messzeségben egy feléje közeledő alak rajzolódott ki. Meggyorsította ő is a lépteit, bár nem volt biztos benne, hogy jól látja a távoli mozgást. Pár lépés után kivehető lett a nő, aki pontosan feléje rohant. Mikor hallótávolságba értek, Zoltán ki is fakadt:
— Magáé ez a gyerek? Jobban is vigyázhatna rá! — nézett haragosan a lány felé.
— Ádámka! Ádámka! — nyújtotta két karját az édesanya a gyerekért, a szidalmakkal mit sem törődve. — Adja ide! — vette el, s ölelte mohón magához kisfiát.
— Köszönöm szépen, hogy idáig is cipelhettem… hogy nem engedtem belesétálni a bányatóba! — dörögte rá mérgét. Viszont, ahogy látta az édesanyát, átölelve a gyermeket, a földre ülve és ölében ringatva, megenyhült. Regina csak sírt és sírt. Zoltán leguggolt hozzá, karját vállára téve próbálta megnyugtatni. — Nincs semmi baj… nincs semmi baj — ismételgette, míg szép lassan mindketten lecsillapodtak.
Regina eszmélt fel elsőnek, de hiszen ez egy idegen férfi, aki átöleli és ő engedi.
Ekkor ért oda egy-két ismerős, akiket Magdi néni riasztott. Látták, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ádámnak nem esett baja, s édesanyja is csak jobban megijedt a kelleténél. Nem kell már nagyobb hűhót csapni az eset körül. Megkérdezték Reginát, jól vannak-e, majd visszafordult a kis csapat, élén az édesanyával és gyermekével, arra, amerről jöttek. A faluszéli házhoz érve elköszöntek, ment vissza mindenki a dolgára. A „megmentő” is el akart búcsúzni, mikor Regina végre rájött, illene valamit mondani.
— Ne haragudjon! Meg sem köszöntem, amit tett. Teljesen összezavarodtam. Nagyon megijedtem. Még mindig nem tudom felfogni, mi történt… mi történhetett volna.
— Szóra sem érdemes. Jó helyen voltam, jókor.
Ezen a kijelentésén Zoltán megütközött magában. „Még, hogy jó hely?”
— Legalább jöjjön be hozzánk, egy üdítőre, biztosan nagyon kimelegedett. Ahogy látta Zoltán arcán a pillanatnyi bizonytalanságot, még hozzátette: — Házi málnaszörp is van.
A házba érve Regina nemcsak itallal kínálta az égből pottyant férfit, aki kis vonakodás után jóízűen fogyasztotta az ételt is, majd viccesen megdicsérte:
— Nem csodálom, hogy ilyen súlya van a kisfiúnak. — Aztán kicsit ügyetlenül, folytatta. — A ház ura is elégedett lehet, nagyon finom ez a gulyás.
— A ház ura a kiságyban alszik — felelte komoran Regina. Ádámot azonmód piszkosan egy babaplédre fektették. A legfontosabb az volt, hogy nyugodtan kialudhassa magát, a jó nagy „séta” után.
Zoltán még szívesen beszélgetett volna, otthonosan érezte magát a barátságos konyhában, de érezte azt is, hogy Regina a suta megjegyzés után bezárkózott, ezért nem erőltette.
Megköszönte a vendéglátást, a lány pedig nem marasztalta. Miközben kikísérte, a kerítésen megmutatta azt a helyet, ahol Ádám kibújhatott, s világgá ment. Zoltán, ahogy körbenézett az udvaron, találna-e alkalmas faanyagot, a nyílást befedni, úgy gondolta, bizony elkelne itt a férfikéz, de hangosan csak ennyit mondott:
— Akkor holnap megjavítanám a kerítést, ha nem veszi tolakodásnak.
Regina erre már elmosolyodott:
— Hagyjuk ezt a buta magázódást! — nyújtotta kicsit bizonytalanul a kezét.
A héten aztán Magdi néni udvarán is talált munkát, a tyúkól tetejét kellett megerősíteni, amit feltépett egy vihar. Nem fogadott el pénzt a kedves asszonytól, aki azt sem tudta, hogyan hálálja meg a számára oly fontos segítséget. Szívébe zárta a fiút, s reménykedett, hátha Regina is szimpatikusnak találja a szorgalmas fiatalembert. Titokban már azt számolgatta magában, hány kiló lisztből gyúrják az asszonyokkal a csigatésztát a húslevesbe. Remélte, hogy lagzi lesz. Regina igazán megérdemelné. Asszonynak született, mégis társ nélkül él. Nagyanyja nevelte fel, aki neki harmincöt éven át jó szomszédja volt. Szegény lány, szinte még gyerekként, éppen betöltve tizennyolcadik születésnapját veszítette el az imádott Nagyit. A gondosan félretett forintok megoldották az anyagi terheket, kitelt belőle a temetés, tartalék is maradt, de nem pótolta az elveszített szeretetet. Akkori lelkiállapotában könnyen áldozatául esett a hírhedt nőcsábásznak. El is költözött az aljas, feleségével együtt a faluból, nem sokkal azután, hogy a gyerek megszületett.
Regina saját magát hibáztatta. Nem kellett volna szóba állnia vele, de könnyű azt mondani. Mikor olyan jól esnek a kedves szavak. Mikor az ember annyira vágyik rá, hogy valaki megölelje. Csak beszélgetni egy kicsit a presszó kerek asztalkájánál. Mint barátok. Esetleg megfogni a jó meleg kezét, ami bátorságot öntött belé. Egy csók még nem a világ.
A nős férfi titokban járt hozzá, mert faluhelyen azt is tudja mindenki, ami még meg sem történt. Megtörtént. Amint állapotos lett, nem említette többé válását, sőt látogatásai ritkultak, végül elmaradtak.
Regina, tizenkilenc évesen, félelemmel vegyes érzelmekkel nézett anyasága elé. Mit is kell kezdeni egy kisbabával? Mikor hazamentek Ádámmal a kórházból, Magdi néni sokat segített neki. Nem ítélte el, mint egyes feddhetetlenek az utcában. Ugyanúgy istápolta, mint terhessége előtt, a szeme láttára felcseperedett lányt.
Ahogy teltek a napok, Zoltánnak valahogy nem volt már olyan csábító Anglia. Idegenként, idegenben élni. Nem érti a nyelvet sem. Nem is biztos, hogy kapnak ott munkát. Lehet, hogy a keresetet elviszi a szállás, a megélhetés.
Délutánonként „véletlenül” mindig az állomás felé akadt dolga. Regina a félötös busszal érkezett haza munkahelyéről. Teljes természetességgel vette el szatyrát, mintha évek óta ezt tennék. A kisfiú örömmel kapaszkodott fel karjába és cipeltette vele magát, ő pedig szívesen engedett a gyereknek.
Az új polgármester komoly változtatásokat tervezett a faluban. Szívén viselte az emberek sorsát, hogy szülőhelyén jobbra forduljanak a dolgok. Ne segélyekből tengődjenek, hanem tisztességes munkából élhessenek. Disznótenyésztést, takarmánytermesztést, fakitermelést, egy kis önellátó közösséget próbált szervezni, saját vágóhíddal, húsfeldolgozással. A beruházásokhoz, pályázatokhoz becsületes gazdasági szakemberre is szükség lett, így Gábornak is adódott feladat. A helyiek mindannyian örömmel támogatták a jó szándékú kezdeményezést. Új lehetőségek nyíltak meg számukra, úgy érezték, van jövőjük otthonukban, lesz megélhetés. Zoltán is jelentkezett munkára, mindjárt, mikor megérkezett, s néhány nap múltán igenlő választ hozott a postás. Nagy volt az öröme. Így már elfogadta Magdi néni ajánlatát, költözzön hozzá albérlőnek. Délután boldogan sietett Regina elé a buszhoz.
— Nem megyek Angliába, kaptam munkát az önkormányzattól — újságolta lelkesen.
— Örülök, hogy nem… hogy sikerült állást találni — változtatta meg a mondat végét Regina észbe kapva, de Zoltán így is elkapta zavart pillantását. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, s folytatta beszámolóját.
— Magdi néni olcsón kiadta a nyári konyhát. Segítek neki a paprika gondozásában is. Szépen kihajtottak a palánták, egészségesek. Elharmadoljuk a termést, kétharmad Magdi nénié, egyharmad az enyém. Délelőtt már meg is kapáltam őket. Azon a nagy telken egyedül dolgozni egy fiatalnak is fárasztó.
— Néha én is szoktam gyomlálni, de hétvégén örülök, ha a házi munka végére érek— bólogatott Regina. — Ádámmal is kell foglalkozni, mostanában már rövid kis meséket olvasok neki, figyelmesen hallgatja. Próbálom tanítani a színeket, okosodunk — mosolygott a férfira.
A kapuig beszélgettek, ott tétován megálltak. A lány nem hívta be, eddig itt értek véget a találkozások, most sem történt másként. Félt, hiszen nagyon megégette magát. A fiú pedig nem erőltette, hagyta, had alakuljon minden magától, ő azzal is megelégedett, hogy láthatta Reginát. Búcsúzóul, derűsen, bizakodóan csak ennyit jegyzett meg: — Itthon mégis más…
Így teltek a hetek. Mindketten örültek a találkozásoknak, egyre többet meséltek magukról, eddigi életükről. Hétvégeken Regina főzési tanácsokért szaladt át Magdi nénihez, így „véletlenül” akkor is találkoztak Zoltánnal, de csak néhány szót váltottak.
Egyik szombaton reggel aztán a fiú bátorságot gyűjtött és becsöngetett Reginához. A lány meglepődött, de nem is próbálta leplezni örömét. Köszöntek egymásnak, majd Zoltán megkérdezte:
— Bemehetek?
— Persze, gyere — nyitotta ki a kaput, s ment befelé előtte a házba, ahová Zoltán követte. Mikor a konyhába értek, a fiú szétnyitotta kezét, s valamit letett az asztalra.
— Az első paprika… gondoltam nektek adom — nézett kicsit esetlenül, várakozásteljesen a lányra, aki felemelve a sárga kis zöldséget, behunyva szemét, beszívta finom illatát, majd odalépett hozzá, átölelte, s csak ennyit válaszolt:
— Itthon mégis más…
Legutóbbi módosítás: 2015.03.29. @ 13:16 :: Magyar Eszter
