Magyar Eszter : Nyaralás

 

 

1967 egy nyár eleji meleg napján, a Minőségi Cipőgyár udvarán fehérköpenyes férfi sietett az irodaépületből az üzem felé. A párttitkár észrevette földszinti szobájának ablakából, gyorsan kikiabált:

— Fehér elvtárs, Fehér elvtárs, nagy újságom van!

Majd kiszaladt az udvarra, hogy a rettentő fontos közlendőjét elmondhassa.

A fehérköpenyes megállt, félig hátrafordulva várta. Fekete haja, sötétbarna szeme, barátságtalan arckifejezése egy nagy SZTK keretes szemüveggel is megtoldva, igazán nem tett vonzó hatást a gyengébbik nemre. Most még szigorúbbnak tűnt tekintete, ahogy a fontoskodó kis emberre nézett.

— Mi történt? Ég a ház? — morogta.

A köpcös nem hagyta magát, sugárzó arccal, lelkesen hadarta.

— Fehér elvtárs, megkaptuk a szakszervezeti beutalókat, magának is jutott hely az egyik turnusban Balatonföldvárra.

— Köszönöm, mikor mehetek?

— Augusztus 2-15-ig.

— Az pont jó lesz, a karbantartás miatt úgyis leáll az üzem. Még egyszer köszönöm, most iparkodnom kell, mert az egyik gépsorral valami baj lehet.

 

Már betöltötte ötvenedik évét, mióta elvált, édesanyjával élt, magányosan. Testvéreivel tartotta a kapcsolatot, de a családi összejöveteleken kívül sok élménye nem akadt. Barátai, régi gimnáziumi osztálytársai szétszóródtak az országban. Néha cserkész összejövetelekre elment, egy-egy túrán is részt vett, de egyébként egyhangúan teltek a napjai, egyik a másik után. Házasságában való csalódása még inkább emberkerülővé tette, különösen, ami a nőket illette.

A Május 1 Ruhagyárban este tíz óra a délutáni műszak végét jelezte. A varrógépek, tűzőgépek leálltak, a vasalógépeket kikapcsolták, a hatalmas műhely elcsendesedett. Fáradt asszonyok igyekeztek a zuhanyozóba megmosakodni és gyorsan átöltözni. Szűk kis öltözőszekrénybe zárt, vidám nyári ruhák kerültek elő, a nők felfrissülve, viháncolva, jókedvűen igyekeztek. Némelyiküket vőlegénye, udvarlója várta a gyár előtt.

A kis barna hajú, törékeny asszony is sietett haza. Ahogy kilépett a gyárkapun, szíve megsajdult. A párok örömmel ölelték, csókolták meg egymást, és összefonódva, boldogan, ráérősen sétáltak. Ez számára ismeretlen érzés volt. Három gyermeket nevelt egyedül, már nagyon régóta, nem jutott ideje rá, hogy saját magával törődjön, vágyaiban, álmaiban csak ők kaptak helyet. Ebben az évben azonban, ahogy jött a tavasz és este az utcai lámpák a fák zöld lombkoronáit megvilágították, a szelíd szellő magával hozta a magány érzetét. Gondolataiba mélyedve sietett, már biztosan alszanak, majd holnap mondja el nekik, mi történt. Felnőtt korában először, nyaralni megy. Szakszervezeti beutalót kapott Balatonföldvárra, jutalomból, szorgalmas munkájáért. Először a pletyka jutott fülébe, a szalagon gyorsan haladt a hír:

— Judit nyerte a beutalót a brigádversenyen — suttogták. 

Később hívatta a szalagvezető, gratulált és átadta a papírt legjobb dolgozójának. Amennyire örült neki, úgy támadtak kételyei is.  Egyrészt félt egyedül hagyni családját, bár már serdülőkorban voltak, a legnagyobb nagykorú, másrészt sajnálta magától az utazás örömét, inkább nekik ajándékozta volna.

 

Mikor hazaért, ébren találta őket, társasjátékot játszottak. Ágyba akarta zavarni mindegyiket, aztán mégiscsak úgy gondolta, nem vár reggelig, elmondta a nyaralást.

— Nem tudom elmenjek-e? — fűzte hozzá.

— Anyukám, ez nagyon jó, persze, hogy menjél el. Szükséged van pihenésre — vágta rá a legidősebb.

— De mi lesz veletek? Főzés, mosás, takarítás, vásárlás? — próbált egy kicsit ellenkezni.

— Anya, mindent elintézünk, ne aggódj, el kell menned!

Nyugtalan tekintettel nézett egyikről a másikra.

— Vigyázunk egymásra, tényleg ne aggódj! — zárta le a vitát a fia, tizenhét évének teljes komolyságával, érettségével.

 

A nagy napon a Déli pályaudvarnál a reggeli gyorsvonat már tömve volt utasokkal, mikor az ütött-kopott barna kisbőrönddel, benne kölcsön tréningruhával és néhány saját kezűleg varrt, vagy éppen csak felújított nyári ruhával Judit felszállt az egyik kocsiba. Alig jutott ülőhely, de nem zavarta a zsúfoltság. Könnyűnek érezte magát, ahogy pedig távolodott a vonat Budapesttől, egyre messzebb hagyta maga mögött a mindennapi gondokat. Amikor meglátta a vonat ablakából a Balatont, már izgatottan számolgatta a megállókat, mint a gyerekek.

Az üdülőben, kétágyas szobákban helyezték el az érkezőket. A vízpartig csak öt perc gyalogút vezetett. Hatalmas udvaron pingpongasztal, kerti padok, asztalok, szalonnasütő hely várta a vendégeket. A szobakulcsokat a gondnok adta át a portán, ahol a kéthetes időre szóló programokról a faliújságon lehetett olvasni. A kultúrfelelős pingpong versenyre, sakk-bajnokságra várta a jelentkezőket, ismerkedési estet hirdetett, hajókirándulást szervezett.

Az étkezést az üdülő földszinti ebédlőjében bonyolították le, amihez saját konyha tartozott, helyben főztek.

Judit egy nagyon kedves, vele hasonló korú nővel, Margittal került egy szobába. Rögtön összebarátkoztak, már ebédelni is együtt mentek. Margit férje nélkül utazott, házassága már régóta csak papíron létezett.

Judit később lement a társalgóba körülnézni. A nagy teremben alig néhányan lézengtek, kint tűzött a nap, sokan még a vízben élvezték a nyaralást. Az egyik sarokban, kis szekrénykén rádió szólt. Dallamos, klasszikus zene, szimfonikus zenekar előadásában. Judit valamikor tanult hegedülni, szerette a zenét, fülelt, majd félig hangosan, szinte csak magának ennyit mondott: — Mozart.

— Haydn — szólalt meg egy hang mögötte, mire felkapta a fejét, megfordult és szemügyre vette a hang gazdáját. Fekete hajú, barna szemű, szemüveges férfi állt előtte.

Kihívóan nézett rá és kissé harciasan megismételte:

— Mozart.

Mire a férfi is megerősítette saját álláspontját, miszerint:

— Haydn.

Közben a zene véget ért, a rádióbemondó pedig elmondta, hogy az imént Haydn Esterházy ciklusok című művéből hallhattak részletet a kedves hallgatók.

A férfi elnyomott egy gúnyos, nagyképű mosolyt, majd összeszedte magát és bemutatkozott.

— Fehér Gábor vagyok, megtudhatom az ön nevét? 

Judit kezet nyújtott.

— Majorosné, Judit a keresztnevem. Honnan ismerte ezt a művet?

— Lemezjátszón hallgattam néhányszor otthon. Szereti a zenét?

— Tanultam hegedülni.

— Elvégezte a Bloch első füzetét?

Judit erre már mérges lett, mit képzel ez az alak, hiszen ő a Zeneakadémiára is járt, ha nem tör ki a háború, be tudja fejezni, utolsó vizsgái hiányoztak csak. Határozottan elköszönt, válasz nélkül faképnél hagyva az öntelt férfit.

 

A hajókirándulásra nem akart elmenni, mert a hajójegy árát nem a szakszervezet fizette, neki pedig alig akadt néhány forintja. Inkább vesz majd valami apróságot a bazárban a gyerekeknek.

Lement a kertbe, hátha talál pingpong partnert, mikor Gábor jött vele szembe, már nem tudta kikerülni.

— Nemsokára indul a hajó, siessen, mert lekéssük — sürgette a férfi.

— Nem megyek kirándulni — válaszolta Judit.

A férfi arcáról lesírt a csalódás.

— De hiszen azt reméltem, mellém ül a fedélzeten. Gyönyörű az idő! — próbálkozott.

Judit azonban bosszús lett. Mi az, hogy lekéssük, mármint ők ketten? Miről beszél ez a tudós bagoly, mégis mit képzel?

— Mondom, hogy nem megyek — ismételte.

A férfi erre szintén méregbe gurult, úgy vágta oda.

— Maga miatt kötöttem nyakkendőt!

Judit végigmérte, majd csak ennyit jegyzett meg:

— Érdekel is engem a maga nyakkendője!

Azzal sarkon fordult és elment. Ki az üdülőből, az utcára, mintha valahova nagyon sietne.

El is határozta, hogy ezzel az alakkal többet szóba sem áll.

 

Másnap az ismerkedési esten Margittal ültek egy asztalkánál a táncparkett széléhez közel, és vágyakozva nézték a vidám forgatagot. Az alkalmi zenekar operett és könnyűzenei slágereket játszott, a táncolók izzadtra, fáradtra ugrálták magukat. Egyszer csak megjelent Judit vitapartnere, egyenesen az ő asztalukhoz tartva.

— Kezüket csókolom! — köszönt a nőknek. — Felkérhetem egy táncra? — hajolt az asszonyhoz, aki megenyhülve állt fel helyéről, nagyon szeretett volna táncolni. Alig tettek meg néhány lépést, mikor jólesően tapasztalta, a férfiben remek partnerre talált. Egymás után járták a zeneszámokra, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy elfáradt, abba kellene hagyni. Mintha évek óta gyakorolták volna, úgy összeillettek. Az asszonynak jólesett a férfi kezét érezni derekán, a férfi pedig gyönyörködött a kipirosodott szép arcban, csillogó szemekben.

A tangónál már egész kis csoportosulás támadt körülöttük, valaki le is fényképezte őket.

A rendezvény hajnalig tartott.

A férfi megköszönte táncpartnere kitartását, dicsérte ritmusérzékét, már egészen más érzésekkel búcsúztak el egymástól, mint az előző találkozások alkalmával.

A pingpong versenyen Judit elégtételt vehetett, elpáholta Gábort, sőt mindenkit. Gyorsaságával, jó reflexeivel első helyezett lett. Így aztán teljes lett a béke kettőjük között.

A férfi gratulált és meghívta a győzelem örömére fagylaltozni.

— Nem láttam a parton, sem a vízben egész nap — vonta kérdőre.

— Nem szoktam fürdeni — válaszolta a nő.

Ugyan hogy tudná elmondani, nem jutott pénze fürdőruhára.  Ami a fizetéséből maradt, otthon hagyta ennivalóra. Nem is ment le a partra, hogy a nagy melegben boldogan lubickolók ne fájdítsák a szívét. Azt sem tudta volna elmagyarázni, hogy minden ebédnél lelkifurdalást érez gyerekeivel szemben, miközben a finom falatokat eszi.

— Azért sétálni a partra elhívhatom?

— Igen, persze, mehetünk.

Néhány lépés után a nő összeszedte bátorságát, és halkan megkérdezte:

— Várja otthon a család?

— Édesanyámmal élek, elváltam — elégítette ki az asszony kíváncsiságát Gábor.

— Magát várja valaki? — nézett szemébe a férfi.

— Csak a három gyermekem. Velük élek. Kicsit aggódom miattuk, de remélem, minden rendben van otthon.

— Nekem csak egy fiam van, de ő az anyjával lakik.

Ahogy sétáltak, meséltek családjukról, munkájukról, életükről, abból két magányos ember tökéletes egymásra találása bontakozott ki. Észre sem vették, hogyan történt, visszafelé, a partról az üdülőbe már teljes természetességgel fogták egymás kezét.

 

Hazafelé, a vonaton ülve, kicsit fájó szívvel hagyták el Balatonföldvárt.

Tudták, hogy holnap új élet kezdődik számukra. Juditnak el kell mondania a gyerekeknek, hogy társra talált, Gábor pedig édesanyjának kell, hogy megmagyarázza, nem maradhat örökre egyedül.

 

A férfi haláláig, tizenkilenc évet éltek együtt, boldog házasságban. Ma már csak két vékony karikagyűrű őrzi a nyaralás emlékét, melyből az egyiknek 1967 Judit, a másiknak 1967 Gábor feliratot véstek a belsejére.

 


 

Legutóbbi módosítás: 2015.03.03. @ 10:55 :: Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.