Hamarosan fölém borulnak a lombok,
pedig lelkem még a tél jege fagyasztja.
A Nap mosolya már rügyemet fakasztja,
de szívemben most is havasak a dombok.
Hiába a meleg és trillázó madár,
a víg tavasz velem hasztalan incseleg.
Most magamba rejtem egyetlen kincsemet
a reményt, ha egyszer majd eljő a halál,
s az utolsó gyökér elhagyja földemet,
talán szárnyalhatok akár az angyalok,
s amíg velem lesznek az ősi csillagok,
nem fogom bánni, hogy otthagyom völgyemet.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.16. @ 09:32 :: Nagygyörgy Erzsébet
